Köszönöm szépen! Jó napot kívánok, Hölgyeim és Uraim! Sok szeretettel köszöntöm mindannyiukat, köszönöm a meghívást a mai rendezvényre! És azzal ellentétben, amit Vásárhelyi Mari most bekonferált Önöknek, nem annyira a gazdasági reformokról szeretnék beszélni, hanem sokkal inkább arról, hogy hogyan lehet megközelíteni majd azt a világot, amit maga után hagy ez a teljesen ésszerűtlennek látszó, csapkodó, kapkodó, a gazdaság és a társadalom finomszöveteit baltával szétverő rendszer. Ugyanis a legutóbbi időszak történései alapján tényleg fölmerül az emberben az, hogy van-e egyáltalán valamiféle ésszerűség abban, ami történik. Hiszen olyan mélyen és mértékben belevágnak már az elevenébe, a húsába a társadalomnak, anélkül, hogy a gyógyulás vagy a kibontakozás jelei megmutatkoznának, hogy egyesek arra a következtetésre is juthatnak, hogy ez egy beteges csapkodás, aminek semmiféle ésszerű alapja nincs.

 

Én nem ezt gondolom, hanem követni szeretném Max Webernek a gondolatát – a világhírű német szociológus a társadalmi cselekvést elemző különböző írásaiban megkülönböztetett kétféle ésszerűséget. Az egyik az úgynevezett célt követő ésszerűség, a másik pedig az értékkövető ésszerűség. A célkövető ésszerűség az az, ami közel áll a hétköznap elismert fogalomhoz: különböző emberek különböző célokat követnek, ugyanaz az ember többet is egyszerre. Érdemes figyelembe venni mások viselkedését, elvárásait, mérlegeljük állandóan ezeket a célokat, ezeknek a relatív fontosságát, és annak megfelelően, ésszerűen cselekszünk.

 

Az értékkövető ésszerűség, az nem ilyen. Abszolút értékeket feltételez, amelyeket mindenáron követni akar, „kost, was kost”. A siker reménye vagy reménytelensége keretében is. Más célokat, más emberek céljait nem is mérlegelve.

 

Nos, én azt állítom, hogy a jelenleg uralkodó, kibontakozó, populista, nacionalista arisztokratizmus, autokratizmus ezt az értékkövető ésszerűséget képviseli, mindent alárendel annak a társadalomképnek, amiben ő maga hisz, és amit abszolút értékként tételez. Tehát ez nem egy ésszerűtlen rendszer, csak más a logikája, mint ahogy adott esetben a célkövető ésszerűséget képviselő emberek elképzelik. Brüsszeli magányomban a héten tíz pontban foglaltam össze magamnak, hogy mi jellemzi ezt a világnézetet, ezt a társadalomképet, azt a kormányzati berendezkedést, amit ők képviselnek. Ennek megvan a maga logikája és ésszerűsége.

 

1. A tulajdonos állam túlsúlya – ugyan nem kizárólagos uralma – elsősorban a stratégia fontosságúnak minősített ágazatokban. Két ilyet lehet körvonalazni: az egyik a pénzintézetek, a másik a közüzemek. Itt, kérem szépen, nem arról van szó, hogy ésszerűtlenül tönkreteszik a külföldi bankokat, hanem arról szól a történet, hogy olyan helyzetet akarnak teremteni, hogy ezek a pénzintézetek vonuljanak ki Magyarországról, és akkor érett gyümölcsként hullik ölünkbe az a piac, amit ezek a bankok úgymond elraboltak tőlünk.

 

2. Az állam járszalagjára fűzött, kiváltságokkal elhalmozott kegyenc kliens-oligarchia képzése azokban az ágazatokban, ahol nem az állam kizárólagos uralma tételezendő fel: kereskedelem, szolgáltatások, építőipar.

 

3. Ez nem zárja ki, hogy bizonyos területeken legyen külföldi tulajdon. Lám-lám, a jelenlegi kormány is ünnepli, mondjuk, az autóiparban és bizonyos fejlett technológiájú, magas hozzáadott értékű területeken egyes kiváltságos külföldi befektetők hozzájárulását. Elsősorban a kivitelre termelő ágazatokban, felismerve azt a szükségszerűséget, hogy egy olyan országban, ami kicsi, nincs olaja, nyitott, és az Európai Unió tagja, bizonyos mértékig az exporthatékonyságra ügyelni kell. Irányított nemzetközi munkamegosztásban hisznek.

 

4. Állami árszabályozás, rezsimaximum. Állami megrendelések, folyó és fejlesztési támogatások a gazdaság többi részében, piaci siker helyett állami személyválogatás. Az állam válogatja ki, hogy ki a sikeres vállalkozó.

 

5.Ha a gazdaságot úgy rendezzük be, hogy az államot uraló oligarchia határozza meg, hogy ki a piaci siker élvezője, akkor ez egyfajta aktív társadalomszerkesztést tételez föl az adószabályokon, a szociális rendszeren, a támogatási rendszeren keresztül, hogy egy államfüggő nemzeti középosztályt hozzanak létre. Ezt halljuk. Ez egy teljesen logikus, ésszerű igény.

 

6. Egy ilyenfajta gazdasági és társadalmi berendezkedést keretez aztán jogállam helyett egy autokratikus állam, demokratikus homlokzattal, természetesen fékek és egyensúlyok nélkül.

 

7. Központi jogi, kulturális és erkölcsi vezénylés, centrális erőtér – mondta Vitányi Iván. Törekvés államfüggő alattvalók kinevelésére.

 

8. Mi a nemzetközi kontextus? A nemzetnek egyfajta törzsi közösségként való tételezése, nemzeti felsőbbrendűség és fennhéjázás, erőszakos kultúra-terjesztés és -képviselet, kísérlet a nemzeti érdekek kisajátítására és kizárólagos képviseletére, más népek lebecsülése.

 

9. Nemzetközi kapcsolatokban vonzódás a hasonszőrű autokrata rendszerekhez – Oroszország, Kína. Harc a piaci világgazdaság és a nyugati világ értékrendje ellen – lásd nemzeti függetlenségünk visszaszerzése. Teljesen logikusan illeszkedik ebbe a sorba.

 

És végül, de nem utolsósorban, tizedikként: a történelem gyakori átírása – lásd az alkotmány bevezető része –, meghamisítása a hatalom pillanatnyi érdekeinek megfelelően, folyamatos hazudozás a nyilvánosság előtt, és a polgári erkölcs, a Márai Sándor értelmében vett polgári erkölcs és viselkedés és ízlés folyamatos sárba tiprása.

 

Kérem szépen, ez egy teljesen logikus, abszolút ésszerű, zárt világnézet. Weltanschauung.

 

Két alapvető baj van ezzel a nézetrendszerrel. Az egyik baj az, hogy ez nem egy sikeres világnézet. Ez sikeres világnézetnek indult Juan Domingo Perón Argentínájában, Suharto Indonéziájában, Islam Karimov Üzbegisztánjában, bizonyos mértékig még az atatürki hagyományokkal is kapcsolatba hozható, a latin-amerikai diktatúrák egy részével, de még Francisco Franco rendszerével is. Mindegyik elzárkózó, befelé forduló, a piaci világgazdaságba beintegrálódás helyett, attól elszigetelődő módon akarja boldogítani saját népét. Ez sikeres lehet akkor, ha van olaj, ha van gáz, van munka nélkül, folyamatosan kisajátítható és kliensrendszeren keresztül szétosztható jövedelem.

 

Ez Magyarországon nincs. Vannak pótlékok, másodlagos megoldások, állami megrendelések, egyebek, de hát az ahhoz való pénzt először valakinek meg kell termelni, azt el kell vonni, és csak akkor lehet újra elosztani a kliens oligarchiának. Ezzel tehát a fő baj ez, és már látjuk, egyéves országlás után a dolog kezd zsákutcába futni. A gazdasági növekedésünk lényegében megállt, nettó értelemben többlet munkahely nem jött létre. Nem lehet mindezt rákenni a nemzetközi gazdasági és pénzügyi válság mélyülésére; ha a forint árfolyama romlik az euróhoz képest, akkor még ezt lehet mondani, de ha a forint árfolyama romlik a zlotyhoz és a lejhez képest, akkor már nem.

 

Miért mondtam el ezt Önöknek? Azért, mert akkor lehet eredményesen szembefordulni ezzel a zsigerileg is kevéssé elfogadható rendszerrel, ha értjük annak a működését. És itt jön az a másik ok, ami miatt baj van ezzel a rendszerrel: én örülnék neki, ha a televízió nyilvánossága előtt vita folyhatna arról, hogy ez a fajta populista, nacionalista, autokrata világ miért nem szolgálja a magyar nemzeti érdekeket. Ezt a világnézetet nem lehet erőszakkal rákényszeríteni a magyar társadalomra. Ezt a világnézetet lehet képviselni, és emelt fővel meg kellene védeni a magyar társadalom nyilvánossága előtt. Mint ahogy az Európai Parlamentben például a rendszer képviselői erre rendszeresen rákényszerülnek. És hát, ki kell mondjam, hogy gyakran igen szánalmas eredménnyel.

 

Nagyon érdekes, hogy ez a bizonyos legújabb ötlet, ez a 180 forintos svájci frank árfolyamon történő végtörlesztés, ez abból a logikus, ámde nem igaz föltételezésből indul ki, hogy a piac egy zéróösszegű játék. Ha én nyerek, akkor te vesztesz. Ha a külföldi bankokat ki tudjuk űzni, akkor helyébe tudnak lépni a törzsökös magyar pénzintézetek. Sajnos az a helyzet, hogy az elmúlt 22 év tapasztalata világosan megmutatta, hogy a magyar tőke is csak akkor fektet be, ha a külföldi tőke vonzónak találja az itteni befektetési környezetet. A piacgazdaság nem zéróösszegű játék. A piacgazdaság, hogyha szabad egyének szabad kezdeményezésén alapul, akkor bővülni tud.

 

Nagyon fontos látni, hogy a piac és az állam e tekintetben nem ellenfelek. Nem arról van szó – ahogy a vezetőnk mondja –, hogy a piac megbukott, így most akkor az államnak kell következni. Akik közpolitikával foglalkoznak, azok pontosan tudják, hogy a jelenlegi piaci kudarcok többsége ezer szállal összefügg kormányzati kudarcokkal. Pénzintézetek Egyesült Államokban, Nyugat-Európában sok tekintetben azért buktak el, mert az állam hagyta őket szabadon garázdálkodni. Tehát az állami szabályozás hiánya, az állami szabályozás hatékonytalansága vezetett oda, hogy bizonyos intézmények nem működtek megfelelően. De piacot nem lehet úgy szabályozni, hogy az államot annak helyébe léptetjük, és minden erővel felépítjük akkorára, hogy az már magát a szabad kezdeményezést fojtja meg.

 

A piac nem más, mint szabadság – vallom én –, a társadalmi cselekvés egyik alapvető mozgásformája. Az állam szerepe e tekintetben éppen a piacgazdaság erősítése, nem pedig gyengítése lenne, a verseny torzítása helyett annak élesebbre szabályozása. És ez még nemcsak a szűken vett magángazdaságban igaz, hanem olyan területeken is, ahol az államnak egyébként még akár tulajdonosi szerepe is van.

 

Tessék elolvasni azt a csaknem 30 oldalas tanulmányt, ami most a felsőoktatás reformjával kapcsolatos koncepciót tartalmazza! Direkt elolvastam abból a szempontból, hogy vajon benne van-e az az egy szó, hogy verseny, mint a minőségjavítás záloga, biztosítéka. Ez a szó teljesen hiányzik belőle. Ezzel szemben arról van szó minden területen, hogy az állam majd megmondja, hogy melyik egyetemet, melyik főiskolát milyen mértékig, milyen hallgatók tekintetében fogjuk egyáltalán finanszírozni. Semmiféle minőségen alapuló, vagy minőségjavulást eredményező verseny ebben nem szerepel.

 

Az állam akkor tudja csak ezt a piacerősítő, versenyélesítő szerepet betölteni, ha maga is a fékek és az egyensúlyok alanya. Éppen ezért is kell helyreállítani az alkotmányosságot, a jogállamot. Ennek közvetlenül gazdasági haszna és követelménye van. Nem pusztán arról van szó, hogy szeretnénk demokráciában élni, hanem bizonyosan állítható, hogy egy olyan állam híján, amelyik önmagát intézményes biztosítékokon keresztül korlátozza a cselekvésben, nem lesz gazdasági hatékonyság. Mert a fékek és egyensúlyok hiányától szenvedő állam hajlamos túlterjeszkedni. Mindig piactagadó, mindig piactorzító, és mindig az egyéni szabadság és az egyéni kezdeményezés rovására épül.

 

De nemcsak az államról kell beszélni, hanem a civil társadalomról is. Az egyensúlyok az államon kívüli nem gazdasági szférában is keresendők és újjáépítendők. Nagyon lényeges, hogy nem államfüggő egyházakra, nem államfüggő civil szervezetekre van szükség, hanem olyanokra, amelyek beépülve a maguk nemzetközi munkamegosztásába, egy újabb rétegben képeznek ellensúlyt és fékeket az önmagán túlterjeszkedni képes állammal szemben.

 

Csak ez az állam képes elhozni számunkra azt is, amit úgy hívunk, hogy „karnyújtásnyi távolság” a közszolgák, a politikusok, az állam képviselői és az üzleti szféra képviselői között. Ma nem lehet látni a különbséget az üzleti szféra egy része és a politikai osztály között. Teljes az átjárás, teljes a személyválogatás, teljes a korrupció. Csakis a demokrácia és az alkotmányosság helyreállításával lehet fölvenni a küzdelmet ez ellen a társadalmunkat, gazdaságunkat szétrágó jelenséggel szembe.

 

Végezetül: az a címe a mai beszélgetésnek, hogy mi lesz Orbán után. Romhalmaz. És nem a gazdasági romhalmaz lesz a legnagyobb. A gazdasági romhalmazt néhány esetleg fölkészült reformer, közpolitikus, nemzetközi szaktekintély tíz év alatt talán helyrehozza. Az a kérdés, hogy a társadalmi, kulturális és erkölcsi kár mekkora lesz. Mert egyrészt arról van szó, amit Iván mondott, nagyon helyesen, hogy mindig készen kaptuk – úgymond – a demokráciát, nem kellett megküzdeni érte. De ehhez még hozzátenném azt is, hogy most nem osztrák vagy szovjet szuronyok verték szét nekünk azt, amit készen kaptunk, hanem mi magunk. Innen igazán nehéz föltápászkodni. És ezért van nagyon-nagy szükség arra, amit ő mondott: megtalálni azt a demokratikus minimumot, amelynek alapján – összefogva minden demokratikus erő – képes legalábbis megállítani, aztán majd megfordítani azt az ámokfutást, ami szakmányban veri szét Magyarországot.

 

Köszönöm szépen!