A miskolci rendőrkapitány nyilatkozata, leváltása, visszahelyezése, a veszprémi étteremben késő éjszaka történt gyilkosság, végül a - Magyar Gárda által már egy alkalommal felkeresett - Tatárszentgyörgyön előre megfontolt szándékkal végrehajtott kettős kivégzés után a magyar társadalom többé nincs ugyanabban az állapotban, amiben előtte volt. A három esemény példátlan gyorsasággal követte egymást. Közöttük nem sok a szorosan vett ok-okozati összefüggés ugyan, de minthogy mindegyikben főszerepet játszott a roma származás kérdése, ezért a médiumok és a politikai elit által definiált nyilvánosságban elkerülhetetlenül egymásra mellé préselődtek, s az egyik történet megítélése kihatott a másikára. Az okok és okozatok vélt láncolatainak, a látszatok kialakulásának módozataira, a jelentéstulajdonítás mikéntjének elemzésére nem nagyon volt sem mód, sem idő. Az események elszenvedői, az azokra tehetetlenül, kiszolgáltatottan reagáló közösségek, helyi és országos politikusok, szakemberek a megrázó traumák közepette - részben sikertelenül - próbálták megőrizni józanságukat, illetve számos esetben kihasználták azt a hisztérikus állapotot, amely napok alatt a magyar társadalom szinte egészét áthatotta. (A veszprémi polgármester, Debreczenyi János azon kevesek közé tartozott, aki egyszerre őrizte meg józanságát és emberségét.) Ily kevés idő után nyilván nehéz, akár hozzávetőlegesen is megbecsülni, hogy miben is áll az az átváltozás, ami megtörtént velünk, milyen mélységű sérülések érték a mai magyar társadalom szerkezetét, szoros összefüggésben azzal, hogy ártatlan és ártalmatlan embertársaink tűntek el erről a világról, az erőszakos indulat, illetve a hidegen kiszámított gyilkosság következményeként.

Azért beszélek radikális átváltozásról, mert ugyan mi, mai magyarok évtizedek óta, szinte mindannyian tudtuk, hogy a roma- vagy cigánykérdés olyan bonyolult, józanságot, empátiát, önismeretet követelő probléma, amely elől kitérnünk csak időlegesen lehetett, de mégis fájdalmas belátni, hogy éppen az történt, ami Zsigó Jenő 1988-ban adott interjújában állt. S úgy vélem, hogy az elmúlt majd' egy hónap lehetetlenné tette az évtizedes halogatás folytatását, az egymás mellé rendeződött, részben véletlenül, részben elkerülhetetlenül összefüggéseket teremtő események hirtelen elmosták azt a virtuális távolságot, amelyet a többségi társadalom jelentős része máig remélt, s amely most nincs többé. A társadalomnak az a része, amely nem a roma közösségek közvetlen közelében él, azaz a virtuális távolság illúziójának közönyében létező többség most megértette, hogy innentől senki sem vonhatja meg a vállát, mondván: ki-ki helyben, ott, ahol él, oldja meg a problémáit. Hosszú évek óta lehetett tudni, hogy a romák számára az otthon, a szolidaritás, az állampolgárság üres és reménytelen szavakká lettek. Azt is, hogy nyilvánvalóan nem lesznek képesek azoknak a normáknak és formáknak a betartására, amelyeket a többségi társadalom megkövetel. Ne kerteljünk: a a társadalom határain belül létezők számára folyamatos frusztráció, gyakran félelem forrása olyan közösségek tagjaival egy fizikai térben élni, amelyek - messze nem önhibájukból - kívül kerültek a többség számára még érvényes kulturális normákon. Aki folyamatosan éhes; akinek a gyereke mindig fázik; aki szégyenletesen kevés iskolát járt s járhatott ki; akinek felnőtt korára még egyetlen nap sem jutott, amelyet legális munkával tölthetett el; akinek családját bárki megalázhatja; aki hírből sem hallott az emberi méltóságról; akit egy-egy kisegyháztól eltekintve látványosan és magyarázhatatlanul magára hagytak a történelmi egyházak vezetői; akinek a társadalmi kötődése a segélyért való sorbanállás óráival véget ér - aki mindezt folyamatosan átélte, az az ember gyakran nem tartja be a törvényt. Aki már-már nem a társadalom tagja, az nem sokat tarthat a magántulajdon fogalmáról, kulturális gyakorlatáról. Aki az identitásteremtés bensőséges formáit mindig kívülről figyelhette, akinek egyetlen pillanatra nem adatott meg, hogy ne érzékelje folyamatosan a többség közönyét, megvetését, rosszabb esetben gyűlöletét, annak nehéz olyan szocializációs stratégiát találni, amely magányából elvezeti a nagy társadalomba.

Ugyanakkor s ugyanott: aki évtizedeken át dolgozott azért, hogy egy kertben megtermelje mindazt, ami a szerény nyugdíja kiegészítését jelentheti; aki maga is a mélyszegénységben élve próbálja meg fenntartani társadalmi létét; akinek minden hónapban meg kell küzdenie a megadhatatlan adósságokkal és a közönyös hatóságokkal; akinek a postás érkezése nem ígéret, hanem fenyegetés - aki tehát egy, a gettólétbe zárt roma közösség közvetlen közelében, a magyar társadalom kulturális és társadalmi földrajzának a többség által tudomásul nem vett határvidékén, a terra incognitán él évtizedek óta, akit szinte elfelejtett s hagyott magára a virtuális távolságra élő magyar társadalom egésze, annak az erőszakkal teli mindennapi élete felfoghatatlanul komoly és komor frusztráció.

Tény, hogy a magyar politikai elit, a bal- és a jobboldal, valamint az egyházak (nem a helyben élő plébánosokról, lelkészekről beszélek!) által egyaránt magára hagyott vidékek tragédiájáról elméletben mindannyian tudtunk, de ki-ki abban volt érdekelt, hogy hamar elfelejtse azokat a híreket, amelyek Olaszliszkáról vagy épp a romatelepeken élők elképzelhetetlen nyomoráról szóltak. Az állam, illetve a cigánykérdéstől elképesztő tehetséggel menekülő politikai pártok integrációs programok helyett évek óta a közvélemény-kutatások lázgörbéinek alakulása szerint igazítják tetteiket. Azaz rövid távú érdekeik a romák láthatatlanná tételét követelik meg, s amikor például Lehet Más a Politika néven létrejön egy, a morális fölényre oly kényes új párt, az éppoly széles ívben kerülte el Ta­tár­szent­györ­gyöt, mint az MSZP, a Fidesz, a katolikus egyház képviselői, végül a köztársasági elnök.

Ezt, a politikai elit által elfelejteni kívánt, árnyékba borított, üres teret foglalta el a Magyar Gárda, illetve mindazok a szélsőjobboldali retorikát használó szélkakas - Németh László kifejezésével élve: „hibbantó" - újságírók, akik szellemi nyomorukban képtelenek elképzelni egy közösséget ellenség nélkül. Az elmúlt több mint egy évben a magyar államigazgatás a jogállam paródiáját jelentő módon próbált kitalálni valamit a Magyar Gárda fizikai erőszakra, a verbális és militáns fenyegetés kombinációját jelentő látványpolitikára és megfélemlítésre épülő napi gyakorlata ellen. Ez idő alatt folyamatosan a félelem újabb dimenziói nyíltak meg. A társadalom továbbra sem terjesztette ki határait a roma közösségekre, magára hagyta a cigánytelepeket, mint addig, azaz továbbra is fennálltak s fenn is maradtak mindazok az okok, amelyek miatt a tulajdon tisztelete még mindig értelmezhetetlen százezrek számára. A különbség mindössze annyi, hogy a roma- - másként szólva: a cigánygettókból a szegregált iskolákba járó - gyerekeket a tanárok egy része megfenyegetheti, fenyegeti is a gárdával, amelynek tagjai aztán hívásra házhoz is sietnek. A Magyar Gárda a fizikai fenyegetés szervizszolgáltatását nyújthatja, büntetlenül, háborítatlanul s igen hatékonyan. Az igazságügy-miniszternek vagy az ügyésznek egyetlen pillanatig sem tűnt fel, hogy a gárdát első fokon betiltó ítéletet nyilvánosan semmisnek tekintő Vona Gábor mondatai nyílt és közvetlen veszélyt jelenthetnek magára a jogállamra. Számos szegény magyar falu vezetői, befolyásos polgárai vélték úgy, hogy a tehetetlen rendőrség és az eltűnt állam helyett egyszerűen kihívják a Magyar Gárdát, amely semmiféle társadalmilag értelmezhető megoldást nem jelent ugyan, de olyan félelmet kelthet a romákban, aminek csendje összekeverhető lett a renddel. A Magyar Gárda mára épp akkorára nőtt, amekkorára nőhetett, épp akkora lett, amilyenné az elitek közönye és ostobasága tette. Olasz­lisz­kán magukból kivetkőzött roma embertársaink szörnyű lincselése s végül Tatárszentgyörgyön egy előre megfontolt gyilkosság - ez a magára maradt falvakban zajló mindennapi élet egy része. Mindehhez hozzájárul a rendőrség teljes szakmai inkompetenciája: ami Ta­tár­szent­györ­­gyön történt, ahhoz fogható tehetetlenkedést és hazudozást utoljára a szimpatikus Vasprefektus névre hallgató Gergényi tábornok engedett meg magának, akit éppúgy nem vontak felelősségre, ahogyan, ha jól értem, Bencze tábornokot sem. Nem lesz semmi baja abból, hogy rendőrei nem értik meg, hogy egy hajnali órán, lesből kivégzett kisgyermek holtteste felett a tetthelyről nem elsietni illik, hanem mondjuk összeomlani, s nyomozni, de nagyon.

Kénytelen vagyok megjegyezni, hogy ami Veszprémben történt annak az aktuális kontextusokon túl nem sok köze van ahhoz, ami az avasi lakótelepen vagy a mélyszegénységben magukra maradt falvakban történt. A nagyszerű román kézilabdást szíven döfő - történetesen roma - gyilkos, ha minden igaz, nem épp szegénységben élte életét. Mintha a hírek arról szóltak volna, hogy ez az állampolgár finoman szólva is a prostitúcióval összefüggésben tett szert némi vagyonra. Az, hogy mindezt évek óta büntetlenül tehette, nem a roma közösség állapotának, hanem a többségi magyar társadalmi és politikai elit prostitúcióval kapcsolatos bűnös közönyének az eredménye. Bár a rendőrség komolyan felelős azért, ami Veszprémben történt, azt mégsem tanácsolnám, hogy a politikai felelősséget bárki intézkedni képtelen őrmesterek és társaik nyakába varrja. A politikai felelősség a pártoké, az egyházi elité és az értelmiségé - ki-ki saját lelkiismerete szerint alakíthatja ezen belül a felelősség arányát. A továbbiakban hoznék pár olyan példát, amelyet én különösen szembeöltőnek, illetve elszomorítónak vélnék.

Az elmúlt hetekben számos, a válság elemzésével foglalkozó írásban, interjúban, így Kállai Ernő om­buds­man nagyszerű szövegében vagy a köztársasági elnök Népszabadságnak adott, igen fontos interjújában is okkal felmerült a roma elit felelősségének, illetve létének a kérdése. Ez a felelősség annak megfelelően vethető fel, hogy milyen állapotban van s van‑e roma elit. S ha nincs - mert az elit és a középosztály mégis összefügg egymással -, szóval ha nincs ilyen csoport, akkor a kérdés az, hogy ezért kit terhel a felelősség. Véleményem szerint nem a romákat. Csupán egyetlen aspektusra hadd utaljak. A roma elit fogalma elképzelhetetlen roma kulturális elit nélkül: azt viszont tudom, hogy a többségi magyar társadalom intellektuális elitje szinte mindent elkövetett azért, hogy ilyen csoport nemcsak hogy ne legyen, de ami volt, az is eltűnjön. Egyrészt annak a szemléletnek az eltűnéséről beszélhetünk, amelynek nevében Sára Sándor Cigányok című, 1962-es (!) filmje készült. A társadalmi beilleszkedés, az identitásváltás és -válság kérdését elemző film olyan magától értetődőnek tekintette ezeknek az embereknek a méltóságát és büszkeségét, amelyre azóta is kevés példa volt. A Sára Sándortól Fábry Sándorig tartó út süllyedés. A méltóságból megvetés lett, a büszkeség és másság higgadt elemzéséből szégyenteljes mókázás. A kortárs roma kulturális identitás elképzelhetetlen intézmények nélkül: s a roma társadalom szinte nem rendelkezik ilyen intézményekkel. Budapest főváros húsz éve liberális önkormányzata gyakorlatilag magára hagyta roma kulturális intézményrendszerét, a Romano Kher éppúgy az ellehetetlenülés határán jár, mint az Amaro Drom, az a roma kulturális lap, amelyre egyébként a szocialista vezetésű Nemzeti Kulturális Alap egyszerűen semmiféle pénzt nem ad. Nyoma sincs a roma tehetséggondozás alapvető fontosságú intézményeinek, az ösztöndíjas rendszer fenntartásához szükséges összegek nem vehetők komolyan - már akkor, ha valaki komolyan venné, hogy a mélyszegénységtől a roma középosztályig tartó kulturális válságokkal, váltásokkal teli utat meg is kell élni. Jó tíz éve megkérdeztem a Műcsarnok akkori, kortárs avantgárd szakértő igazgatóját, nem kívánna-e egy kortárs roma kiállítást rendezni. Egyetlen perc habozás nélkül nem kívánt, s nem azért, mert előítéletes lett volna: csupán nem értette meg, hogy a kortárs roma kulturális identitás nem pusztán hagyományos etnikai identitás kérdése, hanem olyan konstrukciók sora, amelyek hidakat teremthetnek romák és nem romák között. Az egyetemen, ahol tanítok, a roma kultúra kérdései mindössze az antropológia és a néprajz kérdései között tűnnek fel, ha feltűnnek: s nem kell különösen sokat töprengenünk azon, hogy a „romológia" nem épp olyan veszélyes gettó-e, mint amilyen menedék egyúttal. A mai magyar irodalomban a roma identitás/szöveg kérdése jelen van ugyan, például Balogh Attila vagy Jónás Tamás műveiben, de nem sok nyomát láthatjuk annak, hogy a „magyar irodalom" kontextusában, folyamatosan alakuló új világaiban a magyarul író roma értelmiségiek létének kérdése különösebben érdekelne bárkit. Junghaus Tímea, a roma származású kurátor, a Velencei biennálé roma pavilonjának átütő sikere után komoly nemzetközi elismerésre tett szert, s mindaz, amit tesz, az a magyar államot továbbra sem érdekli. Józan ésszel elképzelhetetlen, hogy az általa elért teljesítményt egy a kortárs roma kulturális identitás fontosságát értő kormány ne használta volna fel vagy épp ki.

A magyar eliteket a romák politikai kérdésként érintik, ha érintik, de mintha nem értenénk meg, hogy a korszerű roma kulturális identitás megteremtésére, megélésére képes tanult emberek tömege (!) az a közeg, amelynek hiánya újra és újra visszaüt. A roma kulturális elit léte és sikere pedig egyetlen pillanatra sem azonos a médiatrükkökkel: amelyeknek a kereskedelmi televíziók a mesterei.

A mai magyar társadalom megveti és féli a romákat. Ugyan nem ismeri őket, de amit ismer belőlük, azt megveti. A politikai elit nem nyújt segítséget: a romákról a régi módon nem lehet beszélni, mondta a miniszterelnök, új módon pedig még meg tudunk. Dehogynem, mondta az ellenzék vezetője, és jó példával járt elöl: azonnal cigány származású bűnözőkről szólott. Newspeak, mondta Orwell, de biza ez elég régi lemez. A kormány aztán értett a szóból: rendőrök lesznek minden faluban. Íme a megoldás: a romák a Magyar Gárda helyett féljenek a rendőrségtől, eddig ennyi jutott a szocialista párt eszébe. Az egyházi vezetők meg sem szólalnak, azaz a romákkal együtt magukra hagyták azokat az áldozatkész papokat, akik éveken át dolgoznak lehetetlen körülmények között.

A romák továbbra is idegenek, ezek az emberek: a félelmetessé tett mások, akik maguk is félnek, s okkal, s nagyon félnek. A mítoszok működnek, a kölcsönös félelmek, a felvilágosult társadalom még mindig nem létezik.

Ha nem csalódom: ami az elmúlt hetekben történt, az a rasszizmus kultúrájának korszakát vetítheti mindannyiunk elé. Ennél rosszabbat nem is tehetnénk magunkkal. Ember és ember közötti különbségeket, a felvilágosodást megtagadó ellenforradalom rettenetes következményeit tekintve: annál rosszabbat csak a magyar és német nácik tettek a magyarokkal, mint amit mi teszünk most magunkkal - roma és nem roma honfitársainkkal.