Sokszor hallom a vádat: „Az a tény, hogy sem Szögi Lajos, sem Horák Nóra, sem Marian Cozma nem ért meg egy politikusnak sem annyit, hogy vegye a fáradságot, és elmenjen a temetésre, ellenben az, hogy a tatárszentgyörgyi eset kapcsán ott tátotta a száját a fél politikai ’elit’, önmagáért beszél.”

Akik ilyesmit mondanak, szinte triumfálnak azon, hogy nincs(enek) meg a tatárszentgyörgyi gyilkos(ok), sőt, hangoztatják: még az is lehet, hogy cigányok voltak az elkövetők. „Akkor meg mire ez a nagy hajcihő?”

Kérem, nézzen most mindenki magába. Mit érzett, amikor meglincselték Szögi tanár urat, megerőszakolták, majd megölték Horák Nórát, megkéselték Marian Cozmát? Biztos vagyok benne, hogy felháborodást, dühöt, sajnálatot az áldozatok, illetve mély együttérzést a család, a hozzátartozók iránt. És mit érzett a tatárszentgyörgyi apa és fia meggyilkolása kapcsán? Ugyanazt? Ha nem, miért nem? Esetleg még legyintett is? Megvonta a vállát? Csak nem azért, mert...?

Nos, itt a bökkenő. Ha a gyilkosságokat kivételesen az áldozatok, és nem az elkövetők oldaláról nézzük, akkor magunkról is képet alkothatunk – bizony néha nem túl előnyöset. Szegény Szögi tanár úr olyan konfliktusba került gyilkosaival, amilyet lidércálmában se kívánt. Akaratlanul elsodort egy gyereket, melyre szörnyűséges reakcióra vetemedtek a népes család tagjai. Az eset kapcsán sokan megindultak „a cigányok” ellen, a tettesek fölött azonban szerencsére a bíróság ítélkezik. A bestiálisan meggyilkolt tanár temetésére sokan mentek el, ami természetes emberi reakció.

Szegény kis Horák Nórát gyilkosai megbecstelenítették, majd megölték. Szinte már aznap többezres tömeg követelte „a cigányterror” megállítását, élén a polgármesterrel. Pedig még ma se tudjuk, kik voltak a tettesek. Lehet, hogy cigányok, lehet, hogy nem. Emlékezhetünk még például Miskei Imrére, aki megerőszakolt egy nyolcéves kislányt, téglával szétverte a fejét, majd holttestét a Dunába dobta. Nem cigány volt... Nóra temetésére sokan mentek el, ami természetes emberi reakció.

Marian Cozma életét egy bűnbanda oltotta ki, feltehetőleg valamilyen jelentéktelen összeszólakozás után. Egyesek tudni vélik, hogy közöttük voltak cigányok is, nem cigányok is. A gyilkosság több országra kiterjedő felháborodást váltott ki. Temetésére – magyarok és románok – sokan mentek el, ami természetes emberi reakció.

Aztán megtörtént a tatárszentgyörgyi gyilkosság, melyet fülsiketítő csend vett körül... Nem volt országos felháborodás, pedig egy 4-5 éves gyerek aztán valóban semmilyen konfliktusba nem kerülhetett senkivel, aligha tett olyasmit, amit bomlott elméjűek megtorlandó atrocitásnak tekinthettek volna – és mégis mintha milliók csak legyintettek volna... Nos, ezeknek a millióknak üzenem: nézzenek csak magukba! És a bevezetőben mástól kritikusan idézett „politikai elit” ezért tette jól, hogy magára vállalta a millióktól elmaradt felháborodást és együttérzést.

Azon is érdemes elgondolkozni, hogy a tatárszentgyörgyi cigánygyilkosságot övező országos közöny létrejöttében volt-e szerepe a miskolci rendőrkapitány ominózus kijelentésének. Valószínűleg igazat mondott, amikor bizonyos bűncselekmények elkövetőiként cigányokat jelölt meg (sokak értelemzésében „a” cigányokat), még akkor is, ha ehhez nem volt kodifikált joga. Igen, sokak tapasztalatával egyezik, amit mondott, mégis rosszul tette. Mert ilyen állítások csak az okokkal együtt mondhatók, máskülönben a ténymegállapításban foglaltakat fogják fel sokan okként. Vagyis: „azért bűnözik, mert cigány”. Holott: „azért inkább cigány bűnözik, mert...” – tudom, itt most hosszú, elemző felsorolás következhetett volna, de ez sokkal hatékonyabban mutatott volna a majdani megoldás irányába. Így azonban tömegekben kelthette azt a reakciót, hogy a tatárszentgyörgyiek – apa és kisfia – halála végül is egy legyintéssel tudomásul vehető. És ez a legaljasabb emberi reakció.