Én abból szeretnék kiindulni, ami ennek az összejövetelnek a címe, hogy mi lesz a Fidesz-világ után. Egy ilyen kérdésföltevés két esetben indokolt: egyszer, hogyha egy megnyert választás után vagyunk, vagy karnyújtásnyira vagyunk a választások biztos megnyerésétől, vagy éppen ellenkezőleg, ha nagyon kilátástalannak tűnik a helyzet, időben is távol van a választás, és hát borzasztó nehéznek tűnik a jövő, még egy megnyert választás után is. Nyilvánvalóan ebben az esetben a B verzióról van szó.
Nehezíti a helyzetet – ahogy többen utaltak már rá –, hogy nem pusztán egy olyan hatalom regnál most az országban, amelyik maximális hatalomkoncentrációt hajtott végre, és egy autokratikus – nem autoriter, mert az tekintélyelvűt jelent – berendezkedést valósít meg. Hanem többről van szó. Arról, hogy tudjuk: egy csomó olyan szabályt foglaltak bele az alaptörvénybe, illetve különböző intézmények szabályozásába, ami arra szolgál, hogy ha esetleg valaki más kormányra kerül, akkor az egészen biztosan kormányképtelen legyen. Nem tud még gazdaságpolitikát se csinálni, hiszen az adótörvényektől kezdve a nyugdíjpolitikáig és a családpolitikáig sok minden a kétharmados körbe van utalva, vagy lesz. Illetve tudjuk, hogy a bizonyos pozíciókba kétharmaddal odaültetett Orbán-bizalmasok 12 évre – meg nem tudom, mennyire – ott vannak, sőt, egész durva módon a Költségvetési Tanács vétójogával és a köztársasági elnök parlament-feloszlatási jogával rövid úton, rapid módon meneszteni lehet a kormányt.
Úgy tűnik formálisan, hogy egy kétharmados többség tud csak úrrá lenni ezen a csapdahelyzeten. A probléma az, hogy borzasztóan nehéz a mai tudásunk szerint elképzelni, hogy a következő választásokon – aminek még, ugye, nem ismerjük a szabályait, de azt tudjuk, hogy minden olyan intézményben, minden olyan szervben, ahol vitás kérdésekről lehet dönteni, ott fideszesek ülnek majd. Az OVB-t mindjárt az elején föloszlatták. És ha tényleg fönnállna annak a veszélye a Fidesz szemszögéből, hogy összeállt egy működőképesnek tűnő ellenzéki alternatíva és a közvélemény-kutatások is azt jelzik, hogy a kétharmad nem irreális, akkor természetesen hozzá lehet nyúlni a választójogi törvényhez. És lehet egy abszolút arányos, sőt degresszív rendszert szabályba iktatni. Semmi nem kell hozzá, csak elszántság, az pedig megvan.
Szóval, megoldhatatlannak tűnik a feladat. Én úgy gondolom, hogy ennek a föloldása csakis az lehet, amit Ripp Zoltán hangsúlyozott, hogy illegitimnek kell tekinteni mindazt, amit a hatalom birtokában művelnek 2010 óta. Illegitimnek. Ugye, a legalitás és a legitimitás fogalmai nem pontosan ugyanazt jelentik. Meg szokták különböztetni a formális legitimitást, ami jogszerűséget jelent: hogy a szabályoknak megfelelően szerezték meg a hatalmat. És van a legitimitás tágabb fölfogása: az elfogadhatóság, hogy jónak, helyénvalónak, méltányosnak, a demokratikus értékrend szerint helyeselhetőnek tartanak egy hatalmat.
Két komoly úrtól szeretnék idézni, akik a mi számunkra is segítséget nyújthatnak ebből a megoldhatatlannak tűnő csapdahelyzetből való kijutásra. Az egyik David Hume. Lendvai L. Ferenc nemrégiben egy Galamus-beli írásában idézte, hogy a dicsőséges forradalom idején, amikor Nagy-Britanniában II. Jakabtól megszabadultak és Orániai Vilmost hívták a helyére, akkor – annak ellenére, ugye, hogy az angol politikában különösen kemény szabály a jogszerűség – nem teljesen jogszerűen intézték el az uralkodóváltást. Hume ezt úgy kommentálta, hogy „olyan intézkedések esetében, amelyek önmagukban rendkívül károsak a közérdekre nézve” – szerintem ez itt a mi esetünkben áll – „vagy jogokat csorbítanak” – ez abszolút! –, ott „megengedhető a fellépés, bár a törvények tartalma szerint jogtalannak minősül”. A másik pedig Bibó István (ezt én találtam, mostanában sokat olvastam). Azt írja Bibó egy helyütt, hogy „A teljes rosszaság és ésszerűtlenség mellett nem maradhat legitim egy mégoly szabályosan létrejött hatalom sem”.
Egyébként is, ha csak az alkotmánynak abból a súlyos passzusából indulunk ki – amelyik a fideszes alaptörvényben is megmaradt –, hogy senkinek a törekvése nem irányulhat a hatalom kizárólagos birtoklására, hát, én azt hiszem, hogy vitathatatlan: Orbán Viktor tevékenysége semmi másra nem irányul. Vagy legalábbis mindenekelőtt arra irányul, és az egész működése abban merül ki hatalmi értelemben, hogy fölszámolja a demokratikus jogállamot, és egy autokratikus, ráadásul önkényuralomként működtetett hatalmi építményt hozott létre. Tehát ez illegitim. Tehát azok a szabályok, amiket ő hozott, azok egy másik játék szabályai. Tehát, akik a demokrácia nevű játékban játszanak, azok nem fogadhatják el őket.
Megint csak Ripp Zoltánt erősítem meg, hogy sajnos az ellenzéki pártok, az LMP és az MSZP is, zömmel úgy viselkednek, mintha nem változott volna semmi. Mintha továbbra is parlamentáris demokrácia működne az országban, nem beszélve a bakelit politológusokról meg a sajtó nagy részéről, akik úgy tesznek – bár szerintem tudják, hogy egész másról szól a történet, de elfogadják ezt a hamis képletet –, hogy itt tulajdonképpen parlamentáris demokrácia zajlik. Holott csak a díszletei vannak meg, azok is eléggé romosan.
Mi következik ebből, hogyha illegitimnek tekintjük mindazt, ami 2010 óta, a változások óta történt? Az, hogy semmi máshoz nem mehetünk vissza, mint 1989-hez. 1989–90-hez, hiszen ahhoz tényleg kétharmadra van szükség, hogy új alkotmányt és új mindenféle közjogi kereteket hozzon létre valaki. De itt nem erről van szó, hanem oda kell visszamenni, ahol megszakadt a demokratikus legitimáció. Egyébként a rendszerváltozás után is nagyon hasonló képlet volt, hiszen nem volt legitim, ugye, az MSZMP a kerekasztal-tárgyalások hatalom oldaláról való résztvevője, nem voltak legitimek az ellenzéki kerekasztal pártjai, hiszen nem kaptak fölhatalmazást semmiféle választásokon. Nem volt legitim a parlament se, amelyet 1985-ben választottak. És amikor például az államfői státust meg kellett alkotni, akkor az 1946. évi I. törvényhez, illetve az 1848. évi III. törvénycikkhez mentek vissza, amiknek a legitimitása nyilván nem volt megkérdőjelezhető.
Nagyon elterjedt mostanában, hogy itt is többen negyedik köztársaságról beszéltek. Lehet, hogy majd annak kell nevezni, ez főleg attól függ, hogy milyen hosszú idő telik el, amíg eltávozik a hatalomból a mostani rezsim. És az is elterjedt, hogy a harmadik köztársaság intézményei, közjogi rendszere, demokratikus szisztémája alkalmatlannak bizonyult, az nem volt elég jó ahhoz, hogy a demokrácia megmaradjon.
Szerintem ez teljes tévedés. A közjogi keretekkel semmiféle probléma nem volt. Hogy csak egy konkrét dolgot mondjak: az államfői jogállás, szerintem kitűnően lett megkonstruálva, a köztársasági elnökökkel voltak időnként problémák, de neveket nem mondanék, mert ne személyeskedjünk. Nincs a világon olyan közjogi berendezkedés, alkotmányos szabályrendszer, ami megvédhetne egy társadalmat az autokratikus hatalmi erőtől, hogyha nincs mögötte demokratikus közösség, és a társadalomban nem kellőképpen meggyökeresedett a demokratikus értékrend. Ez olyan dolog, ugye, ha egy részeg sofőr nekivezeti – elnézést a triviális példáért – az autót a fának, és akkor ott állunk a roncsok fölött, és azt mondjuk, hogy hát, ezt a négyütemű motort ki kell cserélni kétüteműre, mert ez az autó nem vált be. Ez most bárgyúnak tűnik, de a közjogi berendezkedésben is kétféle változat van: a parlamentáris – amilyen egyébként a magyar kormányzati rendszer volt. (Egyetértek abban, hogy nem volt demokratikus se a Horthy-korszak, se a dualizmus közjogi rendszere, illetve a politikai működése, viszont parlamentáris azért volt.) És a másik: egy elnöki rendszer, ami nálunk elképzelhetetlen.
Végül, hogy egy optimista zárszót mondjak: én ugyan jó reményekkel nézhetnék a jövő elé, hogyha abban bíznám, hogy a gyerekem még megéri majd ennek a rendszernek az eltűnését, mert nekem van egy hatéves kisfiam is. De én úgy gondolom, hogy én is meg fogom érni. És ha most fogadni kéne, én inkább arra fogadnék, hogy 2014-ig nem fogja kihúzni ez a rezsim. Nem pusztán gazdasági okokból…