A Magyar Demokratikus Charta 2009. október 30-án konferenciát szervezett "Látjuk-e, hogy mi jön?" címmel a  Fõpolgármesteri Hivatal dísztermében.

Az alábbiakban tesszük közzé a résztvevők előadásának szövegét és az ott készült képeket (Galéria).

Bauer Tamás:

Látjuk-e, hogy mi jön a gazdaságpolitikában?

Elterjedt hiedelem, hogy a Fidesz-kormány nem nagyon tehet mást, mint amit az MSZP támogatta kormány tesz. Olyanok a külső és belső feltételek, hogy nincs nagyon mozgástér, folytatni kell a stabilizációs politikát. A héten egy tv-műsorban négy nagyon okos közgazdász kollégám vitatkozott, és azt mondták, hogy feltétlenül hozzá kell nyúlni a nagy elosztó rendszerekhez, és ezt a következő kormány bizonyosan meg is fogja tenni. Tehát két dolgot is feltételeznek a feltételezhetően megalakuló Fidesz-kormányról, hiszen gazdaságpolitikán két dolgot is értünk. Gazdaságpolitikán értjük azt is, ahogy a kormány folyamatosan üzemelteti az állam gazdasági tevékenységét: a költségvetést, az adózást, a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat, és azt is, ahogy a gazdasági rendszert alakítja. A nyilvánosságban megszólaló szakértők a költségvetési politikában ésszerű és felelős magatartást, a stabilizáció továbbvitelét várják, a gazdasági rendszer alakításában pedig azoknak a reformoknak a napirendre tűzését illetve továbbvitelét, amelyek a szakértők szerint – köztük az inkább a Fidesszel rokonszenvező szakértők szerint is – elengedhetetlenek. Én ezt másképp látom.

Maga a Fidesz nagyon keveset árul el arról, hogy mire készül. Amikor a Reformszövetség vezetői Orbán Viktorral találkoztak egy éve, akkor a találkozó után Orbán Viktornak egyetlen mondandója volt: kormányváltás kell. Amikor a Napkelte helyébe lépett reggeli műsorban megjelenő Orbán Viktort a költségvetésről kérdezték, egyetlen mondandója volt: elszámoltatás kell. Érdemben a Fidesz gazdaságpolitikai szándékairól nem beszélt, igaz, nem is kérdezték.

Ha mégis megpróbáljuk végiggondolni, hogy mire számíthatunk, építhetünk arra, hogy mit tett a Fidesz 1998 és 2002 között a gazdaságpolitikában, mit képviselt ellenzéki pártként és mit tesz az önkormányzatokban, ahol hatalmon van. Emellett van három fontos információnk magától Orbán Viktortól is. Az egyik információ: ha kormányra kerülnek, „visszavonják” a kormány költségvetését, és új költségvetést készítenek. Valójában persze egy elfogadott törvényt nem lehet „visszavonni”, csak másikat lehet helyette hatályba léptetni, és a hatályosat hatályon kívül helyezni. Erre a mindenkori kormánytöbbségnek mindig módja van. Igaz, nem feltétlenül érdemes, mert bonyolultabb parlamenti eljárást igényel, mint a költségvetés módosítása. A lényeg azonban: igen, módja van akár a költségvetés módosítására – mint ezt 2002-ben tette a Medgyessy-kormány –, akár pótköltségvetésre – mint 1994-ben tette a Horn-kormány.

Érdemes összehasonlítási alapként visszatekinteni erre a két példára, mert megkönnyíti annak megértését, hogy most mire számíthatunk. Ez két nagyon különböző eset volt, több tekintetben is. Igaz, a pótköltségvetés 1994-ben, illetve a költségvetés módosítása 2002-ben egyaránt a hiány növelését jelentette. Csakhogy 1994-ben a pótköltségvetés a Boross-kormány alatt kialakult, a hatályos költségvetésben szereplőnél nagyobb hiány regisztrálását, tudomásul vételét, de egyúttal csökkentését is jelentette különféle szigorításokkal. Ezek azután a jóváhagyott pótköltségvetésben messze elmaradtak attól, amit a benyújtáskor Békesi László pénzügyminiszter el szeretett volna érni. Akkor, 1994-ben a pótköltségvetés kísérlet volt a veszélyes pénzügyi fejleményekkel szemben egy stabilizáló fordulat elérésére. 2002-ben a költségvetés módosítása az akkori koalíció költekezési terveinek, a „jóléti rendszerváltásnak” illetve „korszakváltásnak” az érvényesítését finanszírozta. A 2002-es költségvetés-módosítás ezzel szemben az előző kormány, a Fidesz-kormány alatt, a kétéves költségvetés alatt elindult kedvezőtlen, destabilizáló folyamat folytatását, sőt felgyorsítását jelentette. Az 1994-es pótköltségvetés szükséges és hasznos volt, bár elmaradt a szükségestől, hiszen csak az 1995. márciusi Bokros-csomagban sikerült megtenni azt, amit Békesi László már az 1994-es pótköltségvetésben szeretett volna, de az MSZP egy része ebben megakadályozta, és az SZDSZ-től sem kapta meg a szükséges támogatást. A 2002-es költségvetés-módosítás ezzel szemben egyértelműen káros volt, tovább vitte az országot a destabilizáció pályáján, amelyen a Fidesz már elindította.

Mindezt azért idéztem fel, hogy világossá tegyem a kérdést, amelyet most fel kell tennünk. Vajon melyikre számíthatunk a kettő közül, ha a Fidesz 2010 közepén módosítja a költségvetést? Orbán Viktor tegnap azt mondta: tavasszal vészhelyzetben lesz az ország, az új kormánynak ezzel kell szembenéznie. Minden gazdasági szakértő, kül- és belföldön egyaránt az ellenkezőjét mondja. Minden gazdasági szakértő szerint az ország a stabilizáció pályáján halad, a forint erősödik, a kamatok csökkennek, a költségvetési hiány Európában az egyik legalacsonyabb lesz. Mire számíthatunk a Fidesztől? Nyilvánvalóan valami ahhoz hasonlóra, ami 2002-ben történt.

Az előbb azt mondtam, hogy az első információ az, hogy Orbán megmondta, hogy új költségvetést csinálnak. A háromból a második és információ Orbán további két kijelentése. Az egyiket, ez a második információ, a Színművészeti Egyetem mondta Kéri László szemináriumában. Orbán ott – nem a nyilvánosság előtt, de magát felelős leendő miniszterelnöknek mutatva – két jelentős megtakarítási lehetőséget jelölt meg. Az egyik a nyugdíjak csökkentése a nyugdíjemelés mértékének az inflációhoz igazításával. A költségvetés átalakításában az 1998-as kormányalakításkor is ez volt a Fidesz legfontosabb eszköze az átcsoportosításra: elvenni valamennyit a nyugdíjakból, és odaadni az aktívaknak. Ezúttal azonban a Fidesznek nincsenek ilyen lehetőségei: a Vas utcai beszéd óta a Gyurcsány- és a Bajnai-kormány a nyugdíjemelésnek azt a korlátozását már végrehajtotta. Megszűnt a tizenharmadik havi nyugdíj, csökkentek az induló nyugdíjak. További elvonásra a nyugdíjaknál a Fidesz aligha vállalkozik. A Vas utcában a másik irány a „presztízsberuházások” felülvizsgálata lett volna. Azt hiszem, hogy ebben az irányban sem nagyon vannak lehetőségei a Fidesznek. Az autópálya-fejlesztések – elsősorban az M6-os – a jövő év közepére elkészülnek, a látványos hidak készek, a négyes metrót most már aligha érdemes leállítani, ezért is mondta Orbán, hogy megcsinálják. Ami marad, az némi informatikai fejlesztés leállítása, amit biztosan megcsinálnak, valamennyi megtakarítás a kormányzati, megyei és fővárosi apparátusoknál is lehetséges, de ezek együttesen sem jelentenek olyan összeget, ami akárcsak azt fedezné, aminek visszaállítását a Fidesz határozottan megígérte: a vagyonadó kiesése, a családi támogatások korábbi szabályainak visszaállítása.

A harmadik információ: Orbán is és munkatársai is kijelentették néhányszor, hogy indokoltnak tartják a hiány növelését ahhoz képest, amit a Bajnai-kormány tervez. Sok mindenre többet akar költeni, mint az MSZP kormánya, illetve kevesebbet akar beszedni, tehát a hiányt készül növelni. Orbán úgy fogalmazott, hogy Magyarországon is lehet annyi a hiány, mint az Európai Unió átlagában, tehát 5-6 százalék, a kormány által tervezett idei közel 4 illetve jövőre mintegy 3 százalékkal szemben. Ez pedig azt jelentené, hogy a 2006 óta tartó stabilizációs folyamat a Fidesz kormányra kerülése esetén megfordul. Akárcsak 2000-ben. Vagyis a költségvetés módosítása nem az 1994-es, hanem a 2002-es példát követi. Emlékeztetni kell újra arra, hogy akkor nem a 2002-es költségvetés-módosítás jelentette a fordulatot a stabilizációtól a destabilizációhoz, hanem már a Fidesz kétéves költségvetése. Az 1994-es, Békesi-féle pótköltségvetésben megcélzott, majd az 1995-ös Bokros-csomaggal elindított stabilizáció 1996 és 2000 között elvezetett a magyar gazdaság stabilizációjához, és ennek talaján egyszerre indult el a növekedés és maradt stabil a gazdaság helyzete. A Fidesz-kormány alatt bekövetkezett destabilizációs fordulatot tovább erősítette a 2002-es költségvetés-módosítás, a száznapos csomag, és ez vezetett el a 2006-os súlyos pénzügyi helyzethez, mely bizonyos értelemben 1994-et ismételte meg. Most 2006-ban indult a stabilizációs időszak, és mind mostanáig tart. A Bajnai-kormány kemény intézkedéseivel jut el a folyamat oda, hogy ismét kedvező irányba fordul Magyarország befektetői megítélése, újra kedvezőbb kategóriába sorolják az országot a befektetők, javul a forint árfolyama, csökkenhetnek a kamatok. A Fidesz viszont most újra a hiány növelésére készül, vagyis újra a Fidesz fogja a stabilizációs irányból a destabilizációs irányba fordítani a magyar gazdaságot. A konvergenciát megint dekonvergencia váltja fel.

Vajon szándékos kártevést tételezek fel a Fideszről? Nem. A Fidesz befolyásos gazdasági szakértői között vannak olyanok, akik elvi alapon képviselik azt a felfogást, hogy a gazdasági növekedést a belföldi kereslet felpumpálásával kell gyorsítani. Ez eredetileg az úgynevezett keynesi közgazdaságtan alapeszméje: a nagy világválság – az előző – nyomán jutott Keynes arra a gondolatra, hogy a válságban az állami kiadásokat akkor is érdemes növelni, ha ennek költségvetési hiány a forrása. Ezzel a pótlólagos kereslettel ugyanis el lehet érni, hogy olyan kapacitásokat is újra működtessenek, amelyek a válság miatt kihasználatlanul állnak. Így bővül a foglalkoztatás, növekszik a termelés, és az állam is pótlólagos bevételekhez jut, amiből vissza lehet fizetni a korábban keletkezett adósságot. Tulajdonképpen ennek a felfogásnak a jegyében alakították ki a Fidesz-kormány gazdaságpolitikai stratégiáját 2000-től. Ez a felfogás elterjedt a közgazdasági gondolkodásban, és alkalmas lehet nagy, viszonylag zárt gazdaságban a konjunkturális visszaesések kezelésére. A nemzetközi pénzügyi válság kezelésekor sok ország élt az erre a logikára épülő állami költekezéssel az elmúlt egy évben. Kicsiny nyitott gazdaságban azonban, amilyen a magyar gazdaság is, ez a logika nem nagyon alkalmazható, mivel a mesterségesen gerjesztett pótlólagos állami kereslet jelentős részben nem a hazai termelést ösztönzi, hanem az importot. Ez történt Magyarországon is ismétlődően mind a rendszerváltás előtt, mind pedig a rendszerváltás után 1993-94-ben, majd 2001 és 2006 között. Ilyenkor a mesterséges keresletbővítés valamelyest gyorsítja a növekedést, de ez gyors eladósodást eredményez, és nem hozza létre az adósság törlesztésének forrásait. Ez a gazdaságpolitika tehát Magyarországon nem alkalmazható, mindig bajt okoz. A Fidesz körüli közgazdászok egy része azonban hisz benne. Egy része, hiszen a Fidesz körüli közgazdászok között olyanok is vannak, akik lényegében ugyanazt a közgazdasági iskolát, az egyensúly és a versenyképesség előtérbe állítását képviselik, mint a liberális közgazdászok. Csakhogy a politikusok – minden pártban – hajlanak arra, hogy annak a gazdasági szakértőnek higgyenek, aki olyan tanácsot ad, amely összhangban van a maguk politikai szándékával. Így volt ez az MSZP-ben is és az SZDSZ-ben is, de így van a Fideszben is. Orbán a szakértői közül azokra hallgat, akik nem a megszorítások folytatását javasolják neki, hanem azt mondják, hogy nem kell félni a belföldi fogyasztás és beruházás növelésétől, még ha ez a hiány növelésével is jár. A Fidesz újra mesterséges kereslet-ösztönzésre épülő növekedés-gyorsításra készül, akárcsak 2000-től, és ez újra bajba sodorja majd Magyarországot. A különbség az, hogy míg a 2000 és 2002 között a Fidesz által elindított destabilizációs az MSZP-SZDSZ kormány vitte tovább és teljesítette ki, most arra számíthatunk, hogy a Fidesz egyedül is megoldja a dolgot, hiszen a valószínű kormányváltás után hosszabb ideig ő csinálja majd a gazdaságpolitikát.

Visszatérnék egy gondolat erejéig a Vas utcába, Orbánnak a Színművészeti Egyetemen előadott elképzeléseire. Ott ő azt mondta, hogy a nyugdíjemelés visszafogásával és az infrastrukturális beruházási kiadások mérséklésével teremt forrást a más irányú, számára szükséges kiadásokra. Ez tulajdonképpen annak megismétlése lenne, amit 1998-as kormányváltás után csinált. Mit is ismételne meg? Azt a jövedelem-újraelosztást, amit 1998 és 2002 között az inaktívak, elsősorban nyugdíjasok és munkanélküliek rovására, az aktívak javára hajtott végre. Másfél-két éve még azt gondolta – ezt tanácsolták neki a szakértői –, hogy hasonló átcsoportosítás most is időszerű az aktívak javára, az inaktívak rovására, hiszen a szocialista vezetésű kormányok gazdaságilag irracionálisan növelték meg az inaktívak jövedelmeit, és ezt indokolt visszavenni. Azt gondolta akkor, hogy innen lehet forrásokat teremteni a növekedés gyorsításához. Tanácsadói, akik ezt mondták neki, ott voltak a Reformszövetség szakértői között is. Így váratlan fejlemény történt: az Orbán által tervezett átcsoportosítást a Gyurcsány- és Bajnai-kormány már megcsinálta. Ezek a kormányok elvettek sok-sok pénzt a nyugdíjasoktól, a közalkalmazottaktól, a családi pótlékból is elvettek valamennyit, és most adó- és járulékcsökkentés révén a vállalkozások és az aktív munkavállalók javára csoportosítják át az így felszabaduló pénzt. Ezt tovább fokozni aligha lehet. Ez viszont ezt jelenti, hogy további adó- illetve járulékcsökkentésre, amiről Orbán beszél, a vállalkozóknak, a gazdáknak juttatott további állami kiadásnövelésre nincs más forrás, mint a hiány növelése, az eladósodás. Ezért mondom, hogy a Fidesz-kormánytól erre kell számítani.

Volna persze még egy elvi lehetőség. Vajon nem lehet-e – oly jól hangzik ez – az állami kiadások csökkentésével nyitni teret az adók és járulékok csökkentésének? Attól függ, hogy mit értünk állami kiadásokon. Ha ezen kevesebb bútorbeszerzést, kevesebb mobiltelefon-beszerzést, kevesebb bürokráciát értünk, akkor ezek jól hangzó szövegek, de itt korlátozottak a lehetőségek. A központi államigazgatásnál és a közszféra számos területén, mint az oktatás vagy az egészségügy, a második Gyurcsány-kormány példátlan mértékű racionalizálást és létszámcsökkentést vitt végig. Kételkedem benne, hogy itt még nagy tartalékok lennének. Maradna az, amit évtizedek óta mint régi lemezt ismételgetünk: a jóléti rendszerek olyan átalakítása, amely ugyanannak a teljesítménynek az elérését kisebb ráfordításokkal teszi lehetővé. Molnár Lajos megmutatta, hogy az egészségügyben voltak és vannak ilyen lehetőségek: gondoljunk csak a gyógyszertörvényre, vagy az éppen csak elkezdett kórházi átalakításra. Úgy sikerült jelentős megtakarításokat elérnie, hogy ez valójában semmilyen hátrányt nem okozott a betegek ellátásában. Bizonyosan vannak hasonló lehetőségek a távolsági közlekedésnél, lásd vasúti reformot, a felsőoktatásban, az önkormányzati ügyintézésben is. Csakhogy a Fidesz a Gyurcsány-kormány és most a Bajnai-kormány minden ilyen próbálkozását a legélesebben utasítja el, az emberéletek veszélyeztetettségéről, falurombolásról, a felsőoktatás szétveréséről beszél. Orbán Viktor az elmúlt években valóságos keresztes hadjáratot folytatott a reformok ellen.

De vajon nem lehetséges-e, hogy mindez csak addig tart, amíg a Fideszt ellenzékben van, és amint kezébe kerül a kormányhatalom, kész megcsinálni mindazt, amit ellenzékben elutasított? Nem gondolom, hogy így volna. Nemcsak politikai taktikáról van itt szó. Annak, hogy a ma az állam által üzemeltetett jóléti és más szolgáltató rendszerek olcsóbban, hatékonyabban működjenek, kétféle eszköze van, illetve lehet. Az egyik: a felhasználó fizessen valamennyit az igénybevételért, és ezért maga is váljon az igénybevétel szükségességének egyfajta ellenőrévé. Ennek legjobb példája a kórházi napidíj, tág értelemben azonban a vizitdíj és a felsőoktatási tandíj is. A Fidesz azonban filozófiájává tette, hogy minden ilyen megoldást elutasít, ezt még népszavazással is megerősítette, noha a hozzá közel álló szakértők egyike-másika nyilvánosan is helyeselte a tandíjat és a vizitdíjat. A másik lehetséges eszköz: a szolgáltató rendszereknek az állami intézményrendszerről való leválasztása, a takarékos gazdálkodás mechanizmusainak, az üzleti jellegű gazdálkodásnak a bevitele az egészségügybe, a felsőoktatásba, a közlekedésbe. Ennek útja a privatizáció, akárcsak az üzemeltetés magánkézbe adása, mint például a Hospinvest modellje. A Fidesz azt is filozófiájává tette, hogy ezt elutasítja. A Fideszben alapeszmévé vált a polgárokról gondoskodó állam, amely maga üzemelteti a jóléti rendszereket, és azok igénybe vételét nem köti térítéshez. Hasonló alapelve, hogy a közüzemi díjakat alacsonyan tartja. Erről beszélt, ezt harsogta a Fidesz az elmúlt hét és fél évben, élesen elutasítva a szocialista-szabaddemokrata kormányok minden reformtörekvését. Mindez gazdasági, pénzügyi szempontból az igénybevétel korlátlan bővülését generálja, és növekvő állami kiadásokkal illetve bevétel-kieséssel jár. Társadalmi-politikai szempontból pedig ennek az a következménye, hogy a Fidesznek, bármint mondjanak is saját szakértői, egyszerűen nincs módja reformokra. Politikusai nem is akarnák, de ha akarnák is – ahogy az 1998-as kormányalakításkor még akarták – nincs rá módja. Akik akkor elutasították a Bokros-csomagot, és három éven keresztül ezt az elutasítást állították ellenzéki politikájuk középpontjába, mint ahogy elutasították a közmű- és bankprivatizációt is, azok kormányra kerülve sem változtattak álláspontjukon, lényegében befagyasztották a privatizációt, sőt még államosítottak is, levették a napirendről az adóreformot és az egészségbiztosítási reformot is, noha akkor az benne volt a kormányprogramban. Most nem három és fél, hanem nyolc éven át utasított illetve utasít el a Fidesz minden racionális reformot, sőt nemcsak elutasít, hanem népszavazásig menően meg is akadályoz. Most nem is szerepelnek a programjában úgy reformok, mint 1998-ban. Nem is fog ilyet csinálni.

Végül a privatizációról. A pécsi vízmű esete jó példája annak, amit Orbán Viktor többször is megígért. A privatizációs ügyek felülvizsgálatával, a külföldi befektetők megfenyegetésével napok alatt le lehet rombolni azt a befektetőbarát országképet, ami itt húsz év alatt felépült. A pécsi vízmű mellett a gyöngyösi gumigyár a másik példa, az elrettentett befektető példája. A külföldi befektetésekért éles verseny folyik Európában, sőt a világban, s ha a magyar kormány úgy viselkedik majd, ahogy a gyöngyösi vagy pécsi Fidesz – és Orbán sokszorosan megígérte, hogy úgy fog, és amikor kormányon volt, úgy is viselkedett, lásd a repülőtér példáját –, akkor lesz hova menniük a befektetőknek. Nem lesz több kecskeméti Mercedes-beruházás.

Mindennek eredménye nem lehet más, mint Magyarország újra-eladósodása, a növekedés további lassulása. Az euró-csatlakozás ismét lekerül a napirendről, Magyarország a felemelkedő, modernizálódó országok között, mint Szlovákia, Románia, Horvátország, a lemaradás, leszakadás olyan szigete lesz, amilyen Szlovákia volt a kilencvenes évek közepén, vagy Szerbia a kilencvenes és kétezres években.

Befejezésül két megjegyzés erejéig kilépek a gazdaságpolitika köréből. Amikor arról beszéltem, hogy a Fidesz-kormánytól nem várható a jóléti reformok folytatása, alighanem volt, aki azt gondolta: hála istennek, legalább nem kerül veszélybe a szociális biztonság. Azt hiszem, ez félreértés. A jóléti rendszerek keretében az állam az adókból és járulékokból beszedett pénzből szervezi meg a lakosság oktatással, egészségüggyel való ellátását, illetve a gyermekvállalás vagy az időskor és a más okból jövedelem nélkül maradók pénzbeli jövedelemmel való ellátását. Az ilyen jóléti juttatásoknak leegyszerűsítve háromféle felfogása lehetséges: az alanyi jogon, a rászorultság alapján és az érdemek szerinti juttatás. A szocialista és szabad demokrata kormányok az alanyi jogú juttatásoktól egyes területeken a rászorultsági elv felé igyekeztek elmozdulni, a Fidesz viszont az ellenkező irányba: az érdemek szerinti juttatások felé. Hogy érthetőbb legyen: a szocialalisták és különösen a liberálisok azokat zárnák és részben zárták is ki az adókból finanszírozott juttatásokból, akik azokra nem szorulnak rá. A jobboldal viszont azokat, akik azokat nem érdemlik meg: erre szolgál a családi pótléknak adókedvezménnyel való felváltása, illetve iskoláztatási támogatássá való átalakítása, illetve a munkanélküli ellátások és segélyek korlátozása már az Orbán-kormány idején, és ezt ígérik a jövőben is. A Fidesz kormányzása estén a jóléti rendszerek ilyen átalakítása várható, és ez óhatatlanul ahhoz vezet majd, hogy az általános leszakadás elsősorban a legelesettebbeket sújtja majd. Míg a Gyurcsány-kormányoknak sikerült megállítani a jövedelmek differenciálódását, a Fidesz kormányzása újra a jövedelmi és társadalmi különbségek növekedéséhez vezet majd..

A másik megjegyzésem a külpolitikára, nevezetesen a szomszédsági politikára irányul. Ha a gazdaságpolitikai váltás következménye az ország leszakadása lesz, a leszakadó ország ráadásul újra hidegháborúban áll majd a szomszédaival. Így volt ez Orbán 1998 és 2002 közötti kormányzása idején is. A Fidesz a maga hidegháborúját ellenzéki pártként is folytatta a szomszéd országokkal a határon túli magyarok ügyében követett politikájával. Az esztergomi hídnál mondott kampánybeszédével Orbán ellenzéki vezetőként is tudott nemzetközi konfliktust okozni. A Fidesz számára alapelv a „határon átívelő nemzetegyesítés”, vagyis a magyar állam fennhatóságának részleges kiterjesztése a szomszéd országokban kisebbségben élő magyarokra. Ennek eszköze volt a státustörvény, és ennek kiteljesített eszköze lesz a kettős állampolgárság. Ami az ellenzéki Orbán szájában csak retorika, az a kormányzó Orbán számára törvényhozási aktus lesz. Az „egységes kárpát-medencei magyar nemzetet” Orbán nemcsak kulturális, de politikai fogalomként is kezeli, ezért beszélt és beszél a kárpát-medencei magyarság európai parlamenti „képviseletéről”. A kettős állampolgársággal ezt juttatja majd kifejezésre. Ez a szomszéd országok politikai vezetői számára akkor is elfogadhatatlan lesz, ha Szerbia és Románia a maga hasonló szándékai miatt ma nem mondhat nemet a kettős állampolgárság magyar ötletére. Ennek kárvallotjai elsősorban maguk a szomszéd országokban élő magyarok lesznek, hiszen mindig nekik árt az, ha országuk és a magyar állam között nő a feszültség..

Összefoglalva: Magyarországra a Fidesz kormányra kerülése nyomán a mečiari Szlovákia és a miloševići Szerbia leszakadása és elszigetelődése vár.

Debreczeni József

Három kérdést szeretnék föltenni az előadás során, és mind a hármat szeretném is megválaszolni. Az első így hangzik: lesz-e kétharmada a Fidesznek? A második kérdés, hogy ezt a kétharmadot felhasználja-e arra, hogy átalakítsa a magyar alkotmányos berendezkedést, és egy egészen más típusú közjogi rendszert és politikai berendezkedést hozzon létre? A harmadik pedig, hogy ez sikeres lesz-e olyan értelemben, hogy egy tartós, új – ahogy Fritz Tamás szokta mondani – negyedik köztársaság jöjjön létre. Vagy másként mondva: véget ér-e az 1989-90-től 2010-ig tartó parlamentáris demokrácia korszaka?

Tehát lesz-e kétharmad, átalakítja-e a berendezkedést, és ez tartós „bebetonozást” jelent-e? Azt kell mondanom, hogy mind a három kérdésre nagyon határozott igennel tudok válaszolni, a legjobb tudásom szerint. Ezeket az igeneket szeretném megindokolni a továbbiakban.

Kezdjük a kétharmaddal. Természetesen van még idő a választásokig – néhány hónap. A közvélemény kutatási adatokat lehet ismerni, a trendeket lehet ismerni; a választójogi törvényt mindenképpen kell ismerni ahhoz, hogy az ember bármit gondoljon erről, és a szóban forgó pártok állapotát is (MSZP, SZDSZ, MDF) a Fideszen és a Jobbikon kívül. Ezek alapján én úgy látom, hogy nem lehet megakadályozni a kétharmados győzelmet. A különböző intézetek, közvélemény kutató, illetve politikai elemző intézetek (az utóbbiakat „bakelit” intézeteknek neveztem a közelmúltban) bizonyos dolgokhoz nagyon jól értenek: például mandátumelosztási technikák vizsgálatához. Vannak számítógépes modellek, hogy milyen szavazati arány esetén milyen mandátumarány várható.

Két oldalról lehet ezt megközelíteni. A Medián (a legkomolyabb intézet) azt mondja a mérései és a modelljei alapján, hogy 20 százalékos Fidesz előny a második helyezettel, az MSZP-vel szemben (amikor ezt mérték, akkor még egyértelműen az MSZP tűnt a második helyezettnek), szóval 20 százalékos előny kell a kétharmados többséghez. Ha ennél nagyobb, akkor az biztos, ha ennél kisebb, akkor nem. (Attól is függ persze, hogy milyen szereplők lesznek még, hány párt jut a Parlamentbe, ez picit módosíthat a dolgon.) Nos, a legutóbbi adatok szerint a Szonda Ipsos 48 százalékos különbséget mér a biztos szavazó pártválasztóknál, a Tárki 47-et, a Forsense 50-et és a Medián 47-et. Tehát alaposan szűkülnie kellene az ollónak, amit nehéz elképzelni.

De van egy másik megközelítés, ami szerintem sokkal egyértelműbb és súlyosabb konzekvenciákra vezet, ez a Political Capital számítása. Ez az egyéni mandátumok alapján prognosztizálja, hogy a kétharmadnak mi az esélye. 45 egyéni kerületet kellene elveszítenie a Fidesznek ahhoz, hogy ne legyen kétharmada. Most a Jobbikot talán számítsuk le, azt nem gondolom, hogy ők bárhol az országban nyerni tudnak egyéni mandátumot. Ha 45-nél kevesebbet veszít a Fidesz, akkor meglesz. Akkor nincs olyan listás eredmény (az országos lista összesen 58 mandátum), ami ezt kompenzálná. Én úgy látom, hogy egyetlen egy olyan választókörzete sincs az országnak, ahol elképzelhető, hogy ne a Fidesz nyerjen. Annyira toronymagasan vezet a párt, hogy ha 10-20 százalékot (a legszélsőségesebb esetben) esik is, az nem képzelhető el, hogy az MSZP-s jelölt megszorítsa. Illetve akkor lehet megverni – kisebb előny esetén – a vezető párt képviselőjét (nevezzük „A” pártnak), ha „B” és „C” párt összefog, és egymás javára visszalép. Itt a mi esetünkben a „B” és a „C” párt az MSZP és a Jobbik. Tehát teljességgel kizárt egy ilyenfajta együttműködés, amivel például a kisgazdák segítségével Orbánék nyertek 1998-ban. Sőt, ha lesz olyan kerülete az országnak, ahol valami csoda folytán – mondjuk, a fideszes jelöltről kiderül valami szörnyű dolog – az MSZP-s jelölt valamennyire esélyt kap, akkor úgy gondolom, hogy a Jobbik jelölt biztosan a „kommunista” rovására, és a fideszes javára fog visszalépni. De ha nem lép vissza, a jobboldali vérmes szavazók akkor is nagymértékben a Fideszre fognak szavazni, nehogy az MSZP-s nyerjen. Nem tudok mást mondani, a pécsi választás is arról győzhetett meg minket, hogy változhat a hangulat, szűkülhet az olló, az MSZP talán összeszedheti magát – bár egyelőre nagyon nagy optimizmus kell hozzá, hogy az ember ezt feltételezze –, egész egyszerűen az egyéni kerületek miatt teljesen biztosra veszem a Fidesz kétharmadát. Ennyit a kétharmad valószínűségéről.

Ha pedig meglesz a kétharmad, akkor az a kérdés, hogy Orbán Viktor elszánt-e arra, hogy ezt felhasználja annak érdekében, hogy az alkotmányos átalakítást, egy új rendszerváltozást (ő rendszerváltást mond) végbe vigye. Rengeteget idéztem őt, és ha több időm lenne, akkor most is nagyon meggyőző idézeteket tudnék fölolvasni, de most csak kettőre szorítkozom. 2007-ben volt nagyon aktív ezen a téren Orbán. „Magyarországon ma nincs demokrácia – mondta 2007. június 2-án a Magyar Nemzet című lapnak –, el kellene gondolkodni azon, hogyan jöhetett létre ez a mai világ. Nem lehet, hogy a szereplőkön túl az intézményekkel is baj van? Az a legkevesebb, hogy közvitára bocsássuk az alkotmányos intézményrendszer alapjait érintő kérdéseket. Jól szabályozott-e például az államfő és a parlament viszonya?”

Húsz nappal később Tusnádfürdőn ezt mondta: „Ha az alkotmányos rend nem tudja szolgálni a demokráciát – mert a mostani körülmények között Magyarországon nem tudja –, akkor meg kell teremteni azokat az alkotmányos intézményeket és garanciákat, amelyeknek a segítségével a magyar demokrácia meg tudja védeni saját magát... Egyszer kell majd nyernünk, de akkor nagyon.”

Úgy tűnik, ennek a küszöbén áll Orbán.

Szeretnék idézni még az egyik legutóbbi beszédéből, amit a Polgári Szociális Bázis rendezvényén mondott idén 2009. május 16-án. A beszéd ilyen címen került fel Orbán honlapjára: „Ez olyan biztos, mint ahogyan én most itt állok”, és ezeket mondta többek között: „A másik oldalon prüszkölnek, hogy a jobboldalnak túl nagy felhatalmazása lesz. Ami a parlamenti túlhatalmat illeti, 1994-ben kétharmados többségük lett, és mindenféléket műveltek ott az alkotmánnyal, rögtön első helyen a soron következő önkormányzati választásokra vonatkozó választási törvényt alakították át.” Ez igaz, de csak ezt az egyet „művelték”, és utána, mint tudjuk, 4/5-ös többséghez kötötték, tehát nem bolygatta az MSZP-SZDSZ koalíció az alkotmányt a továbbiakban. Orbán azért hivatkozik hamisan arra a ciklusra, hogy megindokolja ezzel a hamis állítással (az önkormányzati választást leszámítva) a saját alkotmány-átalakító szándékait. Folytatom: „Igenis, volt a baloldalnak Magyarországon kétharmada, lényegében 1947-től kezdően 60 év óta (8 év megszakítással) mindig a baloldal kormányzott. Hát a jobboldalnak egyszer nem jár ez az esély?! Igen, egyenesen szeretnék beszélni: használni fogjuk természetesen a választópolgárok által nekünk odaítélt bizalmat: olyan mértékben, amilyen mértékben odaítélik számunkra, mert meg akarjuk erősíteni a demokráciát.” Én nem látok okot arra, hogy ne vegyem komolyan Orbán határozott kijelentéseit. Lehetne hivatkozni Stumpf Istvánra, aki a 8 éves elnöki ciklust megelőlegezte Orbánnak, és sok minden másra, de azt hiszem, hogy az első és a második kérdést tulajdonképpen megválaszoltam. Nézzük a harmadik kérdést, hogy mit lehet kezdeni az alkotmányos berendezkedéssel: be lehet-e „betonozni” a megszerzett hatalmat?

Természetesen a választójogi törvénnyel mindenfélét lehet csinálni: egyéni kerületek, listás mandátumok arányát lehet változtatni, a választókörzetek méretét és összetételét. Természetesen állampolgárságot és választójogot lehet adni a határon túli magyaroknak. Akik, hogyha a Szász Jenő féle (vagy valaki más által vezetett) kinti szatellita szervezet létrejön – márpedig ezt most a kormánypozícióból az RMDSZ-szel szemben nyilván meg lehet csinálni –, lesz mozgósítás is, és ez egy olyan plusz tartaléka lesz a Fidesznek, amivel a riválisok nem nagyon tudnak versenyezni. Szoros verseny esetén ez döntő lehet – de úgy gondolom, hogy nem lesz szoros a verseny. Mert a pártfinanszírozáshoz természetesen szintén hozzá lehet nyúlni. Ha azt mondja Orbán Viktor, hogy a pártoknak egy fillért se: éljenek meg a tagdíjból, ezt elsöprő lelkesedés fogadja majd Magyarországon, még egy népszavazással is meg lehet majd erősíteni. Az a párt jut majd pénzhez, amelyik az állami javakhoz hozzáférhet, az 1998-2002 közötti időszak pedig szolgál példákkal, hogy ehhez értenek. A népszavazási törvény is módosítható, és nem lesz olyan népszavazás, amelyet ne a hatalom kezdeményezne. Az Alkotmánybíróság összetételéhez hozzá lehet nyúlni, lehet még öt tagot választani – úgyis 15-tel indult volna az eredeti felállás szerint 1989-ben. De lehet, hogy nem is lesz Alkotmánybíróság, bármi elképzelhető. Bármely posztra bárki megválasztható, az összes lehetséges posztot el lehet foglalni tetszés szerint, hiszen a kétharmaddal minden lehetséges. Új médiatörvényt lehet hozni, a részletekbe nem mennék bele, hisz jön majd Vásárhelyi Mária…

Nem lesz monopolisztikus hatalomgyakorlás. Nyilván nem lesz diktatúra, nem lesz egypártrendszer: hegemonisztikus hatalomgyakorlás lesz ezek alapján a kondíciók alapján. Erre volt már példa a dualizmus korában, meg a Horthy-rendszer időszakában, tehát ennek hagyományai vannak Magyarországon. Lesz egy párt, amelyik jogi értelemben, közjogi lehetőségeit tekintve – hiszen tetszés szerint szabhatja az igényeihez a jogot és az Alkotmányt –; az anyagi erejét tekintve és a médiához való hozzáférést tekintve olyan óriási előnyben – hegemón helyzetben – lesz, hogy nem lesz versenyképes vele a többi párt.

A monopolisztikus hatalomgyakorlás azt jelenti, hogy egy párt van, nincs más versenyző: ezt ismerjük a Rákosi- és a Kádár rendszerből. A pluralizmus az, amikor parlamenti váltógazdaság van, a választások nyitottak, cserélgetik a kormányhatalomban egymást pártok: ezt is megismerhettük 1990 után. A hegemonisztikus a kettő között van. Több párt létezik, de egy olyan pozícióban, hogy az ellenzéki pártoknak nincs módjuk választást nyerni. Ez 70 éven keresztül így működött a magyar parlamentarizmus korában is.

De nagyon fontos, hogy nem is parlamentarizmusban kell gondolkodni! Ha úgy tetszik, el is veszítheti a választásokat a Fidesz, tudniillik nyilvánvaló, hogy nagyon erős elnöki hatalmat fognak létrehozni vétójoggal, parlament feloszlatási joggal, új választások kiírásának széleskörű jogosítványaival, népszavazás elrendelésével, rendkívüli állapot kihirdetésével stb. Lesz egy felsőház is, ezt is megmondják, és komolyan kell venni, amit a Fidesz vezetői mondanak. Hogy milyen jogosítványokat kap, az kétharmaddal tetszés szerint eldönthető. Erdő Péter bíborostól Pálinkás József MTA elnökig minden arra érdemes ember ott fog ülni a felsőházban. Ha előállna az a valószerűtlen helyzet, hogy elveszítik a választásokat, akkor az elnöki hatalom és a felsőház révén zárójelbe tehető az alsóház szerepe, ahol esetleg nem nekik lesz többségük.

Ezt nem én találom ki, én Orbán Viktorra figyelek már nagyon régóta. Aki 1989-ben adott egy interjút a Magyar Hírlapnak ahol még Pozsgay kapcsán a következőket mondta: „Az MSZMP számára kulcskérdés, hogyan lehetne átmenteni a hatalmat a választások utáni időszakra, amelyen feltehetően vereséget szenvednek. Az a törekvésük, hogy az érintetlenül megőrzött hadügy és belügy mellé teremtsenek egy olyan közjogi intézményt – a köztársasági elnökét – akinek széles jogköre van. A szabad választások után lesz egy parlament, amelyben feltehetően a mai ellenzék lesz többségben, így kormányt is alkothat. Ez lesz az úgynevezett parlamentáris hatalmi centrum. Ha azonban érvényesül a kommunista taktika, akkor létrejön egy parlamenten kívüli erőcentrum is: ez a hadseregből, a rendőrségből és a kommunista köztársasági elnökből állna. Erre megy ki a játék, így jönne létre egy erős kommunista párt, erős hatalmi apparátusbeli befolyással, erős kommunista államfővel. Ezzel szemben állna egy szegény pártokból álló, megosztott parlament gyenge kormánnyal” satöbbi. Tehát 20 éve ilyeneken gondolkodott már Orbán. Akkor ez teljesen megalapozatlan volt, az alkotmányos felhatalmazás hiányzott volna Pozsgay Imrének ahhoz, hogy ezt létrehozhassa – kétharmados többség esetén viszont most megteremthető lesz ez az alkotmányos felhatalmazás...

Azt a kérdést mindenképp fel kell, tegyük, hogy tulajdonképpen hogyan alakult ki 20 év után az a helyzet, hogy szinte fatálisnak látszik a jövő? Azt hiszem, a rendszerváltozás idejére kell visszamennünk, és meg kell állapítanunk, hogy a rendszerváltozással született parlamentáris demokráciát nem a magyar társadalom vívta ki. Hanem a nemzetközi hatalmi erőviszonyok megváltozása idézte elő azt a helyzetet, hogy létrejöhetett (nemcsak Magyarországon, de a térségben) a rendszerváltozás. A magyar társadalom – nem akarok cinikus lenni vagy rosszhiszemű – anyagi értelemben remélte elsősorban a viszonyok javulását. A Kádár-rendszerben, amíg anyagilag jól mentek a dolgok, addig nem érezte magát rosszul a magyarok többsége…

Minden állam egy történelmileg kialakult közösség alkotása azzal a céllal, hogy az így megteremtett keretekben az ügyeit intézhesse. Ami itt létrejött 1989-90-ben az inkább külső ajándékként került a magyar társadalom birtokába. Meg lehet nézni, hogy romlott folyamatosan a közintézmények megítélése. Van egy nagy disszonancia a közjogi berendezkedésünk és a magyar társadalom vágyai, igényei, elvárásai között. Miklósi Zoltán írta tíz éve a Beszélőben (amikor a Fidesz bevezette a háromheti ülésezést, és nem tört ki különösebb botrány), hogy „rólunk van szó. Az alkotmányos rend célja önmagán kívül fekszik, ezért megvédelmezése során a végső instancia nem lehet más, mint maga a szabadságszerető nép. Attól a néptől, amely nem tartja sokra a szabadságot, el is lehet venni azt, ehhez csak kellő politikai elszántságra van szükség.”

Úgy vélem, ez a kellő politikai elszántság megteremtődött.

Nyilván az egész politikai elitnek szerepe van abban, hogy ez a helyzet kialakulhatott, hisz ennek a kádári gyökerű, anyagias elvárású társadalomnak az igényeit egyre inkább ki akarta szolgálni. A 14. havi nyugdíjig jutottunk legutóbb, illetve itt van az a korrupció szóval jellemezhető viszonyrendszer, ami jellemzi a magyar politikai osztályt. Nyilván az egész politika munkálkodása eredményeképpen jött létre ez a mostani helyzet, de azt mindig hangsúlyozom, hogy korántsem az „egyik kutya, másik eb” esetéről van szó. Mert az egyik politikai erő az, amelyik elszánta magát ennek a felszámolására, és 2002 után felmondta a parlamentáris verseny játékszabályait, kiiktatta a nemzetből az ellenfelet és attól kezdve mint ellenséget kezeli azt, akit egyébként versenytársnak kellene kezelnie.

A következő ok az, amire már többször utaltam, hogy megjelent a színen az a politikus 2006 után, aki elszánta magát arra, hogy egy merőben más politikai berendezkedést hozzon létre, és felszámolja a rendszerváltozással született parlamentáris rendszert.

Úgy gondolom, hogy a köztársasági elnököt is meg kell említenem egy mondat erejéig, aki nem látszik ezt a veszélyt felismerni. Még mindig az őszödi beszéddel szórakozik, 3 év elteltével is, holott ott van a kétharmados hatalom kapujában ez a mindenre elszánt erő.

A nemzetközi erőtér nem kedvez valamiféle autokratikus berendezkedés létrehozásának, hiszen az Európai Unió tagjai vagyunk, a NATO tagjai stb., de ezen a téren sem lehetnek illúzióink. Nyilván nem olyan a helyzet, mint a két világháború között, de azért az Európai Unió nem szólhat bele, hogy a magyar választójogi törvény milyen típusú lesz, az elnöknek milyen jogköre lesz. Nyilván Franciaország vagy az Egyesült Államok nem hányhatja Magyarország szemére, ha elnöki hatalmat épít ki – és a formákra vigyázni fognak.

Szilágyi Ákos írja, hogy olyan módon fog kiürülni a parlament, mint ahogyan a monarchia intézményei kiürültek az elmúlt évszázadban. A királyi hatalom elvesztette a tényleges jogosítványait és a parlamentnek felelős kormány vette át a helyét. Most valami hasonló történik majd a parlamenttel. Azt is tudjuk, hogy a nyugati hatalmak, ha konszolidáció van a térségben, akkor ezt tekintik a legfőbb szempontnak, és Kínától Oroszországig sok helyre lehetne utalni, hogy ez nem akadálya az együttműködésnek. Tehát ne legyenek illúzióink abban a tekintetben, hogy a Nyugat majd „nem engedi” ezt az egészet.

Az egész demokráciáról azt tudom mondani mint történelemtanár, hogy az egy történelmi képződmény. Sokan úgy gondolják, hogy az nem lehet, hogy ennek vége van: lesz 4 vagy 8 szörnyű év a legrosszabb esetben…

Nem. Másról van szó. Azt tudom mondani, amit Cseh Tamás és Bereményi lemezén Vizy mondott Ecsédinek (vagy fordítva), hogy: „Ennek vége van! Érted!?” Értik? A társadalmi, gazdasági, politikai feltételek hiánya miatt. A válság, ami ránk tört, nagymértékben előidézte ezt a helyzetet, ami biztossá teszi Orbán kétharmadát. De egyébként is van olyan érzésem, hogy az egész western típusú demokratikus berendezkedés válsággal küzd – és a válság mindig a periférián szokott kezdődni: ez jelen esetben Magyarország.

Ha az antik demokráciákra utalunk vagy az észak-itáliai városállamokra, akkor is erre juthatunk. Tisza Istvántól hadd olvassak fel egy idézetet, aki egy makacs (antidemokratikus, de) parlamentáris politikus volt. „Az emberiség fejlődése Görögországnak, Rómának, az olasz városoknak a története és számos egyéb példán át, szinte végzetszerű következetességgel tünteti fel a szabadságra vágyó népek alkotmányos életének azt a tipikus folyamatát, mely a patriarchális egyeduralomból az arisztokráciához, ebből a mind korlátlanabb demokráciához, végeredményben pedig a cezarizmushoz vezet. Az arisztokrácia zsarnoksága ébreszti fel a népek szabadságvágyát, a demokratikus irányzatokat; a kettő közötti egyensúly jelenti a népek fénykorát; a szabadság sírját pedig a kizárólagos hatalomra jutott démosz ássa meg.” A kizárólagos hatalomra jutott démosz korát most populizmusként lehetne leírni.

Úgy látom, egy történelmi korszak volt a rendszerváltozástól 2010-ig, ami után valami más következik. Ami se parlamentáris nem lesz, se demokratikus nem lesz, és inkább epizódnak bizonyul ez a húsz év a magyar történelemben…

Végül szembe kell néznünk még valamivel. Eddig áltathattuk magunkat azzal, mi magyarok, hogy az idegen nagyhatalmak érdekei taposták el a mi ügyünket mindig. Mohácstól kezdve a Rákóczi-szabadságharcon át, 1849-ben vagy 1918-19-ben, vagy 1945-47 tájékán vagy 1956-ban: mindig ezzel vigasztalhattuk magunkat. És hogyha egyszer hagynák, akkor meg tudnánk valósítani a magunk ügyét, akkor boldogulnánk.

Hát most hagyták. A NATO most „nem hagyott cserben” bennünket, a nemzetközi körülmények a lehető legjobban alakultak – leszámítva ezt a kis válságot. Tehát ha úgy tetszik, ezt most mi magunk szúrtuk el.

Vásárhelyi Mária:

Ha a 2010-ben hatalomra kerülő Fidesz-kormány valószínűsíthető médiapolitikáját, és az ennek nyomán kialakuló médiavilág jellegzetességeit próbáljuk felvázolni, akkor ehhez támpontokat oly módon nyerhetünk, ha számba vesszük a párt médiához való viszonyának általános jellemzőit, valamint azt, hogy milyen médiapolitikai törekvések jellemezték a Fideszt 1998 és 2002 között, amikor kezében volt a kormányzati hatalom, hogyan kezelte a médiát ellenzéki pártként, és hogyan változtak a párt médiapozíciói az elmúlt évtizedben. Mindemellett persze nem tekinthetünk el annak számbavételétől sem, hogy működnek-e, és ha igen mennyire hatékonyan olyan egyensúlyteremtő piaci mechanizmusok, amelyek a Fidesz médiapolitikai és a nyilvánosság szerkezetének átformálására irányuló törekvéseivel szemben ellensúlyt jelenthetnek. 

Ha a következőkben valaki azt gondolná, hogy félreértettem a felkérést, és a múltról beszélek, annak nagyon nyomatékosan fel kell hívnom a figyelmét, hogy mindaz, amit elmondok a jövőről szól. Arról a jövőről, amely már 1998-ban elkezdődött, és egy hosszabb interregnum után, hamarosan folytatódik.

Miközben a rendszerváltás környékén és az azt követő években a Fidesz jól érzékelhetően a média és az újságírók dédelgetett kedvence volt, és ennek nem csekély szerepe volt a párt népszerűségének üstökösszerű emelkedésében, 1993-ra megfordult a helyzet; rövid idő alatt látványosan megromlott a kezdeti, szívélyesnél is jobbnak nevezhető viszony. A székházbotrány, majd ezt követően a párt néhány alapítójának távozása és a Fidesz lassú ám jól látható politikai átpozícionálódása alaposan megtépázta a Fidesz népszerűségét nemcsak a közvéleményben, hanem az akkoriban még látványos bal-liberális fölény által dominált médiában is. A korábban az újságírók által csaknem kritikátlanul ajnározott párt egyszer csak ugyanoda került, mint politikai riválisai, a médiában elfoglalt kiváltságos helyzete megszűnt.

Bizonyára ez is szerepet játszott abban, hogy 1998-ban az Orbán Viktor által ígért „több, mint kormányváltás” egyik elsőszámú terepe éppen a média világa volt. A Fidesz kormány az általa először pozitív diszkriminációnak, utóbb média egyensúlyteremtésnek nevezett akció keretében a legváltozatosabb eszközöket vette igénybe a párt médiapozícióinak javítása érdekében. És ezek között az eszközök között jócskán akadtak olyanok is, amelyek sértették a demokratikus jogállam normáit. Tekintettel arra, hogy a négy év krónikája gyakorlatilag kimeríthetetlen tárházát nyújtja az agresszív médiapiaci beavatkozásoknak, most csak utalásszerűen jelezném ennek legfontosabb irányait.

Az 1998 és 2002 közötti periódus legfontosabb törekvése – és ha tetszik sikertörténete – a fidesz-közeli médiabirodalom alapjainak lerakása volt. A forrást ehhez alapvetően a Postabank médiaportfoliójának felszámolása ill. magánosítása teremtette meg. A korábban sikertelen Napi Magyarország és a nagy múltú, ám ekkorra ugyancsak horribilis veszteséget termelő Magyar Nemzet egyesítése, a legnagyobb példányszámban eladott hetilap, a Szabad Föld einstandolása, és a Sportfogadás lenyúlása teremtették meg e médiabirodalom alapjait. Hogy összességében 100,160 vagy ennél is több milliárd forintjába került-e az állampolgároknak a korábban a politika kénye-kedve szerint fosztogatott Postabank konszolidálása, azt már valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, mint ahogy azt sem, hogy e médiabirodalom alapjainak lerakásához hány tízmilliárddal járultunk hozzá.  A közpénzek és közvagyon Fidesz-közeli médiumokba történő átcsorgatása nem állt meg a Postabank romjainak megcsapolásánál. Jelentős – és mindmáig kifürkészhetetlen sorsú állami ingatlanvagyon, és számos szerkesztőség – köztük a szélsőjobboldali Demokrata - infrastruktúrájának közpénzeken történő kiépítése is beletartozott az eszköztárba. Valamint jó néhány, többségében hamvában holt lapteremtési kísérlet árát is adófizetők pénze bánja. Az egyetlen utóbb sikeresnek bizonyult ilyen akció a Heti Válasz létrehozása volt, amelyet indulásakor 2 milliárd forint közpénzzel stafírozott ki a kormány. A kétmilliárd forint rövid idő alatt elfogyott, a lapot a bukástól és az eltűnéstől, néhány Fidesz-közeli vállalkozó mentette meg. Tény azonban, hogy azóta, többé-kevésbé piaci körülmények között működve életképesnek bizonyult a vállalkozás.

A médiaviszonyok kiegyensúlyozása azonban korántsem ragadt meg a birodalomépítésnél. Az egyensúlyteremtés egyéb eszközei rendkívül változatosak voltak. A Magyar Narancs és az akkoriban még liberális Magyar Hírlap ellehetetlenítésére irányuló kormányzati akciók célja a mérleg másik oldalának „könnyítése” lett volna, az újságírók folyamatos fegyelmezésének és fenyegetésének egyik leglátványosabb akciója pedig az volt, amikor a miniszterelnök főtanácsadója pert indított a Magyar Hírlap ellen amiatt, hogy szöveghűen beszámolt arról, hogy egy nyilvános eseményen személy szerint őt illették kritikával. A demokratikus jogállamiság történetében minden szempontból precedens értékűvé vált az eljárás. Egyrészt ugyanis nyilvánvaló volt, hogy a per indításának egyetlen célja a sajtó munkatársainak megfélemlítése, másrészt a nyilvánosság először szembesülhetett a sajtó működésére vonatkozó jogszabályok anomáliáival, az un. objektív felelősség doktrínájának képtelenségével és az igazságszolgáltatás működésének ellentmondásosságával. Az akkoriban – újdonságértéke miatt hatalmas vitát kavaró eljárás – mára hétköznapi rutinná vált, bal és jobboldali, liberális és konzervatív politikusok és közéleti szereplők élnek vissza rendre a jogi szabályozás adta kiskapukkal, űznek sportot a jogállam lejáratásából, és tartják folyamatos fenyegetettségben a média munkatársait. A balliberális média megfélemlítésében élenjáró, a pert indító korabeli miniszterelnöki főtanácsadót pedig ugyanaz a „balliberális”-ként aposztrofált média azóta a tenyerén hordozza. A sajtó munkatársainak hatalom általi verbális szidalmazása és fenyegetése pedig mindennapos gyakorlattá vált a nyilvánosság legkülönbözőbb fórumain. A jobboldali média helyzetbehozását szolgálta az a demokráciákban merőben szokatlan gyakorlat is, hogy a kormánnyal szemben kritikus orgánumokat rendre nem hívták meg, és nem engedték be a kormányzat tevékenységét, döntéseit ismertető sajtótájékoztatókra, nem tájékoztatták a közügyeket érintő legfontosabb kérdésekről sem, és a demokratikusan megválasztott hatalom képviselői egyszerűen nem álltak szóba a nekik nem tetsző orgánumok munkatársaival. A kereskedelmi médiumokkal szemben alkalmazott legfájdalmasabb egyensúlyteremtő eszköz azonban kétségkívül a médiapiaci hirdetések politikai szempontoknak megfelelő „átstrukturálása” volt. Ez nem csupán abban nyilvánult meg, hogy hatalomra kerülésük után azonmód felülvizsgálták a legnagyobb állami hirdetők reklámozási gyakorlatát, és érvényes szerződéseket, akár törvénysértő módon felbontatva, az állami vállalatok és intézmények reklámköltéseit a kormánybarát sajtóhoz irányították, hanem a legkülönfélébb eszközöket igénybe véve a magánkézben levő cégeket is megpróbálták rávenni, hogy reklámelhelyezéseik során ne a piaci, hanem a politikai szempontok játsszák a meghatározó szerepet. A reklámpiac politikai eszközökkel történő befolyásolása pedig – hosszabb távon - valóban alkalmas arra, hogy az életben maradáshoz szükséges összes levegőt elszívja a kormánynak nem tetsző orgánumok elől.  Emellett eltörpült az a tény, hogy az összes állami intézménynek és kormánypártok által vezetett önkormányzatnak kötelező volt legalább egy, de inkább több példányban előfizetni a Fidesz-közeli orgánumokra.  

A Fidesz kormány médiapolitikai törekvéseit azonban legkarakteresebben a közszolgálati médiumok teljes politikai megszállása jelezte. A párt –gyakran a jogállam keretein túlterjeszkedő - lépései világosan jelezték, hogy a közszolgálat az ő értelmezésükben a hatalom iránti feltétel nélküli lojalitást jelenti. Egymást követő lépéseik nyilvánvalóvá tették, hogy a közszolgálati médiumok élére nem kerülhet más személy, mint általuk kijelölt pártkatona, és ennek érdekében bármire hajlandóak; a legfőbb ügyész mindmáig rejtélyes eszközök felhasználásával történő menesztésétől, az elnökválasztás folyamatos ellehetetlenítésén keresztül, a médiumok irányító testületeinek törvénysértő szétzilálásáig. A közmédiában zajló folyamatos politikai tisztogatások és az adófizetők pénzéből fenntartott intézmények gazdasági szétverése pedig csupán kísérőjelensége volt az intézmények teljes politikai megszállásának.

         A Fidesz kormány idején megalapozott, és azóta is folyamatosan bővülő médiabirodalommal kapcsolatos legsúlyosabb és hosszú időre jóvátehetetlen problémát azonban mégsem az eddig elmondottak jelentik. Hosszabb távon a legnagyobb problémát az újságírás és a közbeszéd mérhetetlen mértékű lezüllesztése jelenti. Anélkül ugyanis, hogy túlbecsülnénk a média közgondolkodásra és közbeszédre gyakorolt hatását, nem túlzó a megállapítás, hogy a szélsőjobboldali beszéd és mentalitás térhódításának, a gyűlölködésnek és a rasszizmusnak egyértelműen ez a média ágyazott meg. Ami ma a deklaráltan szélsőjobboldali orgánumokban folyik, annak összes csíráját megtalálhatjuk a Fidesz-közeli médiában, amelyek egy része egyébként ma sem különbözik jottányit sem a szélsőjobb orgánumaitól.

A Fidesz 2002-es választási veresége, a kívülálló számára azt igazolta, hogy a gátlástalanul erőszakos és gyakran jogi normákat is sértő térfoglalás kontraproduktívnak bizonyult, és a jó öreg recept mégis igazolódott; a médiát a politikának nem leigázni kell, hanem meggyőzni kell saját igazáról.

A Fidesz vezetői azonban merőben más következtetésre jutottak. A választási vereség egyik legfontosabb okát az ellenséges média aknamunkájában vélték felfedezni. A legfontosabb tanulságot, amelyet a bukásból levontak Orbán Viktor eképpen összegezte: „sokkal több pénzt és figyelmet kellett volna a médiafölényt birtokoló liberális közgondolkodástól eltérő műhelyekre és személyekre áldozni… több újságot kellett volna létrehoznunk…ez újabb konfrontációt eredményezett volna, de meg kellett volna tennünk.”[1]        

És a szavakat tett követte. Az 1998 és 2002 között lerakott alapokon mára egy hatalmas, jól strukturált, szerteágazó birodalom épült fel, amely egyszerre képes megszólítani a radikális szélsőjobb- és szélsőbaloldali és a mérsékeltebb jobboldali tábor tagjait éppen úgy, mint a politikai preferenciákkal egyáltalán nem rendelkező, passzív, ám a rendszerváltásban csalódott lecsúszó vagy a lecsúszás által fenyegetett rétegek tagjait. A spektrum a hagyományos média területén szélsőséges, agresszíven rasszista Magyar Demokratától, Magyar Hírlaptól és Echo Tévétől, a rafináltabban kirekesztő Magyar Nemzeten és Hír TV-n és Lánchíd Rádión keresztül a mérsékelt Heti Válaszig terjed. Ezek az orgánumok nemcsak szellemiségükben és színvonalukban különböznek, hanem műfajilag is eltérő igényekre reflektálnak. Mindeközben a napjainkra kulcsfontosságúvá vált világhálót , a kezdetektől a jobboldal és a szélsőjobb uralja, ugyancsak egészen eltérő színvonalú portálokkal. Míg a kétségkívül a hazai hírportálok közül legprofesszionálisabban szerkesztett, igen komoly infrastruktúrával működő Index jobboldalisága rendkívül rafinált , addig pl. a Gondola.hu vagy a korábban ugyanide tartozó, ám mára a jobbszélre húzódott Barikád.hu nem árul zsákbamacskát. A hivatalos hírportálokon túl a jobb- és szélsőjobboldal dominálja az internetes fórumokat és a blogok világát is, amelyek ugyancsak rendkívül változó színvonalon elégítik ki a jobboldali és szélsőjobboldali közönség igényeit. És a Fidesz 2006-os elsöprő méretű önkormányzati győzelme óta a jobboldal irányítása alá került a helyi médiumok döntő többsége is. A legtöbb esetben a minden állampolgárhoz eljuttatott, ingyenesen terjesztett önkormányzati lapok helyét – mint legutóbb Pécsett is - a közvetlenül az elnök környezete által működtetett Helyi Téma helyi mutációja vette át.

Az elmúlt hónapok hírei pedig azt jelzik, hogy a Fidesz média-étvágya nem csökkent, és, mint a mesebeli kisgömböc úgy próbálja bekapni az útjába kerülő összes médiumot. Mindezt pedig azért teheti meg, mert az előreláthatóan nagyarányú választási győzelem kapujában napról-napra emelkedik azoknak a magyar vállalakozóknak a száma, akik el sem tudják képzelni, hogy jobb helyen fialtathatnák megtakarított milliárdjaikat, mint egy-egy fidesz-közeli médiumban. És jól láthatóan a befektetés közvetlen jövedelmezősége itt már nem játszik szerepet. Hiszen nehezen elképzelhető, hogy pl. az „ellen-ÉS”-ként emlegetett – állítólag egy milliárd forint induló tőkével kistafírozott jobboldali kulturális hetilap, akár hosszabb távon jövedelmező befektetés lehetne, mint ahogy a négymilliárdért kínált Origo sem tűnik rövid távon rentábilis befektetésnek, ahogy Széles Gábor médiavállalkozásai is jól láthatóan csak nyelik a pénzt. Ám a befektetők nyilván nem is az eladások, kattintások vagy a nézettség növekedésétől várják befektetéseik megtérülését, hanem egyrészt a reklámpiac politikai szempontoknak megfelelő drasztikus átrendezésétől másrészt a gazdasági élet egyéb területein nyújtott előnyöktől.

Mindeközben a balliberális oldal médiapozíciói az elmúlt nyolcéves balliberális kormányzás idején gyakorlatilag összeomlottak. Míg a Fidesz közeli orgánumok nagy része hangvételében és szakmai színvonalában, addig az MSZP közeli média infrastruktúráját és gazdasági stabilitását tekintve hasonlít az üzemi lapokra. Jól látható, hogy az MSZP-nek fogalma sincs a modern média működéséről és működtetésének kritériumairól, az, amit a sajtóról képzel, már 20 évvel ezelőtt is elavultnak számított volna. És nem lehet nem észrevenni, hogy minden, a médiára költött fillért kidobott pénznek tekintenek, ezért olyan szánalmasan szegényházi ez a médiavilág. Nem véletlen, hogy a pártnak sem a médiával kapcsolatos stratégiája, sem médiapolitikusa nincsen, ami meglehetősen nagy luxus a XXI. század elején egy politikai párttól. A médiatestületekbe nem szakértőket küldtek, ahogyan ezzel korábban az SZDSZ próbálkozott, és nem is pártkatonákat, ahogyan ezt a Fidesz tette, hanem haverokat, rokonokat és üzletfeleket. A közszolgálati média működési feltételeit – gyakorlatilag a 2002-es hatalomváltás óta – a Fidesz határozta meg, mint a közpolitika és államélet számos más területén úgy itt sem sikerült átvenniük a hatalmat ill.  kiegyensúlyozott viszonyokat teremteniük az elmúlt nyolc évben. Nyolc év alatt nem sikerült megtalálniuk a Fidesz destruktív politikájának ellenszerét, ott kötöttek kompromisszumot ahol nem kellett volna, és ott nem alkudtak, ahol szükség lett volna erre. Az általuk támogatott vezetők rendre cserbenhagyták őket, a médiában működő pártfogoltjaikhoz hasonlóan, összességében pedig nem láttak sokkal többet a médiában, mint egy hatalmas pénzszivattyút, ahová nem betenni, hanem ahonnan kivenni kell a pénzt.

Koalíciós partnerük az SZDSZ pedig, abból az önhitt és egyébként teljesen megalapozatlan meggyőződésből kiindulva, hogy a politikai szereplők közül ők a média-ügyek letéteményesei, és azzal a mentalitással, hogy média-ügyekben soha nem voltak kíváncsiak sem a szakma, sem a párt legszűkebb körén kívüli szakértők véleményére, odajutott, hogy gyakorlatilag a médiavilág összes szereplőjét sikerült magára haragítania, ami egy liberális párttól nem kis teljesítmény!

Mindezek eredményeképpen mára a jobboldal hatalmas és erős hadicirkálóival szemben a balliberális oldalon néhány félig elsüllyedt bárka áll.

Ám nem lenne teljes a kép, ha nem ejtenénk néhány szót a hosszú évek óta keserves élet-halál küzdelmet folytató független orgánumok helyzetéről és kilátásairól. Amiképpen a civil szféra, úgy a független média megerősítését sem tekintették feladatuknak a balliberális kormányok az elmúlt nyolc évben, holott nyilvánvaló, hogy erős demokrácia éppen úgy elképzelhetetlen kiterjedt civil társadalom, mint független sajtó nélkül. Meglepő eredményre jutnánk, ha például áttekintenénk, hogy az állami intézmények az elmúlt nyolc évben mennyi reklámot helyeztek el a Heti Válaszban és pl. a Magyar Narancsban vagy az  Élet Irodalomban. Érdekes adalék a balliberális kormány és a független média viszonyához, ha felidézzük az Élet és Irodalom esetét a kulturális kormányzattal. Azt talán még a lap legelfogultabb kritikusai sem vonják kétségbe, hogy az elmúlt két évtizedben – jelentős áldozatok árán – az ÉS nyújtotta a legszélesebb fórumot a kortárs magyar irodalom számára. Hatalomra kerülése után azonban a Fidesz kormány, a lap iránti mély ellenszenv által vezérelve oly módon alakította át a kortárs irodalmat megjelentető orgánumok támogatását, hogy abból az Élet és Irodalom kimaradjon. A szándék egyértelmű és nyilvánvaló volt. A balliberális kormánynak pedig nyolc év nem volt elegendő, hogy a támogatási rendszert méltányossá és igazságossá tegye – és ha valóban a kortárs irodalomnak fórumot teremtő orgánumokat kívánja támogatni, akkor a pályázati kiírás megfeleljen ennek a célkitűzésnek. Abból azonban, hogy a Fidesz által bevezetett diszkrimináció a mai napig működik, nem következtethetünk másra, minthogy a Fidesz és az MSZP-SZDSZ kormány törekvései ezen a ponton egybeestek. Végeredményét tekintve mégse mondanám, hogy ezzel egyértelműen rosszat tettek a néhány még létező független orgánumnak, amelyek az áldatlan és rideg környezetben legalább megtanultak, ha nagyon szerény körülmények között is, de a saját lábukon megállni, és mivel semmit nem kaptak, így nem is lesz mit elvenni tőlük.

Az elmúlt időszak legnagyobb port felvert média-botrányai – a Nap-kelte-ügy és a rádiófrekvenciák odaítélése körüli botrány - csupán illusztrációi az eddig elmondottaknak. A szakmailag és gazdaságilag is védhetetlen Nap-kelte-ügyből éppen úgy vesztesként jött ki az MSZP, mint ahogy hosszabb távon a rádiós frekvenciák odaítéléséből is így fog. A Nap-kelte éppen olyan méltatlan körülmények között került a közszolgálati televízió képernyőjére 2002-ben, ahogyan kimúlt onnan. És mindeközben nem felejthetjük el, hogy éppen ez a műsor volt az, amely – kizárólag piaci megfontolások által vezérelve - elsőként biztosított széleskörű nyilvánosságot a különböző szélsőjobboldali közszereplőknek, a Jobbik egyik alapítóját Molnár Tamást ugyanúgy a Kereszttűz c. műsor „újságírójaként” ismerhette meg a közönség, mint a kuruc.info állítólagos főszerkesztőjét Molnár Balázst. A legnagyobb vesztese azonban egyik ügynek sem a párt, hanem a magyar demokrácia.

Médiafronton a jövő tehát már elkezdődött. Nem ma, nem is tegnap, hanem valójában már 1998-ban.