Én ebben a rövid előadásban három dologról fogok röviden megemlékezni, három nagy rombolásról, három nagy hiányról, és ezek a hiányok nemcsak az Orbán-korszakban keletkeztek, ezek korábban kezdődtek. Ezért én arra szeretnék figyelmeztetni, hogy az önkritika vagy a reflexió sokat segíthet a jelen megértésében.

 

Az államról fogok beszélni röviden, a demokráciáról illetve néhány modernizációs téveszméről és a polgárról. Olyan dolgokról, amelyekkel kapcsolatban a rombolások és a mulasztások nem most kezdődtek, de a jobboldali kormányzás kiterjeszti, használja, kihasználja ezeket. Közvetlen politikai cselekvéssé nagyon nehéz átfordítani azokat, amiket mondani fogok, ráadásul kérdés, hogy megvannak-e már a szereplők a politikai mezőben. De ez megint nem az én kérdésem.

 

Van azonban egy elszomorító összefüggés ebben az egész dologban, amit mondani akarok, ez pedig az időtényező. Az időtényező két szempontból nagyon nehéz. Egyrészt, mert már én sem vagyok annyira fiatal, hogy azt könnyű szívvel mondhassam, hogy majd kicsit később jobb lesz, sőt, a gyerekeimnek lesz jobb, olyan jellegűek ezek a problémák, amiről beszélni fogok, amelyek csak nagyon lassan, nagyon hosszan reparálhatóak.

 

Másrészt az időtényezőnek van egy még kellemetlenebb jelentősége: a jogállami korlátok, az autokrácia – az a rendszer, ami kiépül, az a rezsim, ami kiépül – az idő előrehaladtával képes természetessé válni. Képes normalizálódni. Ahogy a jogszabálykerülések egy nagy halmaza is az elmúlt 20 évben normalizálódott és természetessé vált. Tehát mielőtt a jogállami korlátok, az alkotmány, az alkotmányosság, a hatalommegosztás elképzelhetetlenné válik, előtte kell cselekedni.

 

Az első nagy kérdés, amivel foglalkoznék, az a rombolás az apparátusban. Az apparátust filozófiai értelemben értem, nemcsak a szó szerint bürokráciát, hanem az államot, a hatalmi eszközöket, hatalmi gyakorlatokat, mechanizmusokat, a nyelvezetet, stílust, a tudásokat és ezen elemek közötti kapcsolatot. Ez irányítja, orientálja, befolyásolja az emberi viselkedést, folyamatosan befolyásolja a mi viselkedésünket az, hogy hogyan használják azt a hatalmat, amivel mi bíztuk meg azokat, akik gyakorolják. A közszféra működésének óriási a hatása a társadalmi együttműködésre és viselkedésre. Tehát az intolerancia, az emberi méltóság figyelmen kívül hagyása, közvetlenül csorog le az utcára, a mindennapokba, az iskolákba és minden olyan helyre, ahol kellemetlenné teszi a mindennapjainkat. Tehát nemcsak a közjogi berendezkedés jogállami korrekciója szükséges, hanem ennek a szélesebb értelemben vett apparátusnak a korrekciója. Szeretném hangsúlyozni: nem a visszaállítása, hanem a korrekciója, mert ebben a tekintetben nagyon sok minden mulasztás terheli az elmúlt 20 évet is.

 

Ezzel kapcsolatos a joggal kapcsolatos cinizmus jelensége. A cinizmus nagyjából abból a véleményből áll, hogy az állami jog, az nem képes az igazságot, közjót, pártatlan konfliktusrendezést szolgálni, az állami jog, az a hatalomban levők taktikai céljait szolgálja, nem a belső értékei szerint működik, nem mindenkivel szemben azonos módon érvényesül, tehát nincs jogegyenlőség sem. Ez egy olyan mindennapos tapasztalat, ami lassan beleitta magát a magyar társadalom gondolkodásába, és ez nem a rendszerváltással kezdődik, természetesen, de nem fejeződött be a rendszerváltással, és ez óriási felelősség.

 

A jog akkor működik, ha rutinszerűen lehet számítani annak a betartására. Egyébként csak valami olyan szabályrendszerről van szó, amelyet az állam idegenként ránk kényszerít. Erős hagyomány van ebben a régióban a jogi normához kötődő, negatív mítosz irányába. Ezt a negatív mítoszt két nagyon hosszú távú, nagyon jelentős tendencia erősíti. Egyrészt, hogy a jogot a hatalom nyílt eszközként használja, instrumentalizálja. A mindenkori hatalomban levők eszköze, átalakítani vele társadalmat, gazdaságot a saját csoport érdekében, vagy valamilyen szűk értelemben vett érdek mentén.

 

A másik, ennél bonyolultabb hagyomány, és nehezebben átalakítható: a jogkerülés kultúrájának hagyománya, ami ránk vonatkozik. Az első az államra vonatkozik, ezt akár intézményes eszközökkel, viszonylag könnyen rendbe lehet hozni. A jogkerülés kultúrája azonban sokkal nehezebben reparálható. Az, hogy racionális, kifizetődő magatartás a normakerülés, és nincs veszélye annak, hogy a közösség szankcionálná a normákat, és elmarad a szégyenkezés azért, ha nem tartjuk be az állami szabályokat. Sőt, az a helyes, az a racionális, az a jó viselkedés, hogyha becsapjuk az államot, és fel sem merül, hogy ezzel saját magunkat vagy a közösséget csapjuk be, ez megint olyan összefüggés, ami nem a rendszerváltással, nem a Fidesz-kormánnyal, hanem sokkal régebben van velünk.

 

A jobboldali kormányzás tehát egy erős hagyományokkal rendelkező joghasználatot aktivizált, használt ki, s nem egyszerűen letérni kell erről az útról, hanem – és ez nagyon nehéz lesz, nincsenek meg erre a politikusok apparátusai – kulturális változásokat kéne előidézni. A következmény ugyanis az, hogy a magyar társadalom egyre inkább a joggal kapcsolatos lehetséges stratégiák közül a joggal szembenálló stratégiákat és nem a jog segítségével működő stratégiákat választja. A jogot nem segítségül hívja a konfliktusai megoldásában, hanem a joggal szemben akarja érvényesíteni az érdekeit és megoldani a konfliktusait.

 

Hozzájön ehhez az apparátusbeli problémához egy normalizációs folyamat, amelyet mindenki itt a teremben valószínűleg felháborodással vett tudomásul az elmúlt néhány évben. Ez a normalizációs folyamat a demokratikus humanizmus értékeinek teljes figyelmen kívül hagyása, illetve ennek intézményesedése és végül parlamenti erővé válása, beépülése, konszolidálása a magyar társadalom életébe. Tehát egy olyan humanizmust tagadó, rasszista, előítéletekkel terhelt intézményrendszer normalizálódott, amelyet jobb híján Jobbiknak nevezünk, de erről sokkal szélesebb értelemben is lehet beszélni.

 

Az állammal kapcsolatban van azonban egy közvetlen és nagyon erős veszély, ez az állam működőképességét érinti. Az erős állam igénye mellett, amit a jobboldali ideológia hagyományosan tartalmaz, nagyon jelentős paralizáló, lebénító folyamatok indultak meg az államban, pusztán csak azért, mert a szakmai értékek helyét ismét átvette a politikai lojalitás vagy a hűség, illetve a félelem. Az olyan állam, az olyan apparátus, amely félelemre és vak hűségre épül, egyszerűen képtelen hatékonyan kormányozni, a bürokrácia vonzereje radikálisan csökkent, a kontraszelekció természetessé vált, a teljesítményt visszafogják, formális működésmódokban él a bürokrácia, Nádas Péter kifejezésével ez a „szimuláció kultúrája”. Az állami szabályozás minőségére ez óriási hatással van. Én a komolyan vehető jogász szakemberek között nem tudok olyat mondani, aki bármely jogalkotási termékkel, ami az elmúlt időszakban napvilágra került, szakmailag egyet tudna érteni. Az, hogy politikailag hogyan viszonyul ehhez, az egy másik kérdés.

 

Ebből azonban következik valami – ami a második pont –, ez pedig a modernizációs téveszméinknek a problémája. Az első ilyen téveszme abból származik, hogy a szükséges nagy átalakításokat – egészségügyet, oktatást és egyéb, ennél még bonyolultabban átalakítható rendszereket – csak jogállamon kívüli eszközökkel lehet megváltoztatni vagy átalakítani, mert kiderült az elmúlt 20 évben, hogy a demokratikus jogállami eszközök erre képtelenek. És nem az a következtetés ebből a képtelenségből vagy bizonyos reformok elmaradásából, hogy a kormányzatot működtetők rosszul csinálták a dolgukat, és ezen majd javítani kell, hanem a demokrácia tehetetlen volt, tehát dobjuk ki a demokráciát az ablakon. Az, hogy a rendies, önvédő struktúrák nem a demokrácia miatt, hanem a rossz kormányzás és elégtelen társadalomismeret miatt voltak sikeresek, az nem evidens. Az vált evidenssé, vagy az vált folyamatosan kommunikálandó ideológiai értékké, hogy azért tartunk itt, mert a jogállam és a demokrácia akadályozott abban, hogy átalakítsuk ezeket a nagy rendszereket és a szükséges reformokat véghezvigyük. Ez nyilván tévedés, és nyilván óriási következménye lesz.

 

Van itt egy mítosz azonban – és hát, ez az előbb említett is ebből táplálkozik –, amit én a jogállamipar tévedésének nevezek. A jogállamipar azoktól a nyugati tanácsadóktól származik, akik azt gondolták, hogy a formális jogállamépítéssel ezekben az új demokráciákban – egyébként nemcsak a közép-európai, posztkommunista demokráciákban, hanem a latin-amerikaiakban is és máshol is – egy önfejlődő demokratikus kultúrát létre lehet hozni, tehát elég a formális intézményeket felállítani, azok majd létrehozzák a saját kultúrájukat. Nem kell tovább azzal törődni, hogy a társadalom érzülete mennyire demokratikus, milyenek a hagyományok, milyenek a kiindulópontok, mi az, amivel szembekerül ez a formális intézményrendszer. Több formája van ennek.

 

Mondok néhány olyan idézetet, amelyet biztos felismernek az elmúlt évekből. „Minden rendben van, amíg léteznek szabad választások.” Nincs minden rendben, a szabad választások puszta léte nem akadályozza meg az autoriter rendszerek felépülését, óriási tévedés és a társadalomtudományi, politikatudományi irodalom teljes félreértése ez. Vagy: „nem kell félni a jobboldal kétharmadától”. Aki nem ismeri a magyar jobboldalt, az nyilván nem félt ettől a kétharmadtól. Vagy – és ez most a napi politikai érvelés – ugye: „olyan közjogi megoldások, amelyeket a Fidesz javasol vagy már hatályba is léptetett, ilyenek léteznek a nyugati jogállamokban is”. Igen, de nem ugyanolyan környezetben, nem abban a kontextusban, nem olyan jogi kultúrában. Tehát, hogy létezik néhány olyan intézmény, amely a magyar médiatörvényben is megjelenik, az nem jelenti azt, hogy a magyar médiatörvény alkotmányos lenne a szónak nyugati értelmében, nem a magyar értelmében.

 

Vagy: majd kitisztul ez a politikai paletta, majd lesz egy önfejlődő folyamat, és majd észhez térnek. Ez, ezek olyan illúziók, amelyek nem szoktak beválni, és az a helyzet, hogy ebből csak egy dolog következik: a folyamatos, lefelé menő spirál és a félelem kultúrája, ami szintén egy olyan spirálszerű jelenség, amely egyre rosszabb körökbe sodorja az államot és vele a társadalmat is, tudniillik ezek az illúziók ahhoz vezetnek, hogy csak egyre erőszakosabban, csak egyre több félelemmel lehet fenntartani a működését.

 

Van ebben, ezzel a félelem spiráljával kapcsolatban egy nagyon figyelemreméltó, kriminológiai közhely. A büntető populizmus – amely nem magyar találmány, hanem, ugye, a thatcherizmus időszakában is és az Egyesült Államokban is a konzervatív kormányzás alatt nagyon súlyos társadalmi károkat okozott – ezzel kapcsolatban a kriminológusok felvetik, hogy talán akkor a több demokrácia okoz nagyobb veszélyt, hiszen mindenki szeretné megszavazni a nagyobb biztonságot, az erősebb államot és a szigorúbb büntetéseket. Civilizált államokban a megoldás azonban nem a kevesebb demokrácia, hanem a több nyilvánosság, több informálás, több felvilágosítás és végső soron több demokrácia. Egy informált, felvilágosodott társadalom kevésbé hajlamos a büntető populizmusra.

 

És végül egy ebben a körben súlyos illúzióról szeretnék még beszélni, amiről Vitányi Iván is beszélt. Ez pedig a demokratikus hagyományok illúziója. Én még egyetemi hallgató voltam, amikor egy később Antall-kormányban miniszterséget vállaló kollégám azt az előadást vállalta, hogy a magyar demokratikus hagyományokról értekezik, és nagyon sok papírral érkezett, ez nekem gyanús volt. De azóta rájöttem, hogy ennek a logikának, tehát, hogy létezne egy hosszú demokratikus magyar hagyomány, ennek két funkciója is van. Az egyik funkciója az, hogy meg lehet spórolni ezzel azt, hogy létrehozzunk egy ilyen demokratikus hagyományt. Nagyon nehéz dolog létrehozni valamit, ami nem létezik, és kultúrát építeni, vagy kultúrát váltani, vagy legalábbis elkezdeni ebben az irányban a folyamatokat. Halkan jegyzem meg, hogy ebben a megspórolásban nagyon gyakran a baloldal is partner volt.

 

A másik funkció, hogy az autoriter predemokratikus hatalmi gyakorlatot legitimálja, mint demokratikust. Tehát azt mondja, hogy a két világháború közötti Magyarország, az egy demokratikus hagyományrendszer, ha mi ugyanazt csináljuk, akkor mi is demokráciát csinálunk, benne maradunk a demokráciában. Ez egy súlyos félreértés.

 

És a végére hagytam az állampolgár, a polgár illetve a polgárra való hiányok, kapcsolatos hiányok kérdését. A szellemi színvonal alacsonyan tartása a demokratikus eljárások mellőzésének a feltétele. Ezek nagyon szorosan összefüggnek. Vegyük észre, hogy a jobboldali kormányzásnak két stratégiai területe van, amelyet viszonylag gyorsan és nagy rombolással alakítanak át, az egyik a nyilvánosság, a másik az oktatás. Ez a kettő olyan, amely képes előállítani az állampolgárt. Ez a politikai átprogramozásnak a két kulcsterepe. Az értékátadásnak a két kulcsterepe. Semmilyen választási rendszer nem képes konstituálni, létrehozni a demokráciát választók, vagyis felvilágosult, tájékozott, a humanizmust értéknek tartó, a humanizmus értékeinek elkötelezett választók nélkül.

 

A szekularizált tudás jelentősége ebben Európában óriási. A citoyent egy szekularizált tudás-intézményrendszer hozta létre. Tehát, amikor az iskolák egyházi kézbe adásáról vagy az egyetemi polgárok számának csökkentéséről van szó, akkor a polgárok csökkentéséről van szó. A polgári mentalitásnak a csökkentéséről. Minden modern filozófia azt mondja, hogy az egyetemi, főiskolai képzés nem elsősorban munkaerő-piaci számolgatás kérdés, hanem a demokrácia kérdése, a felvilágosult polgár létrehozásának kérdése és a humanizmus értékeinek terjesztése. Ezekben változás, változtatás csak tudatos politikák mellett lehetséges, a jogállam – ahogy a demokrácia is – kultúra. A jogállam kultúráját, vagy a demokrácia kultúráját tanítani lehet, ehhez intézmények kellenek, ezeknek az intézményeknek a visszaállítása a következő, Fidesz utáni korszak nagy feladata. Ne értsenek félre, nem csak az iskolákról van szó. A hatalmi intézmények, parlament, kormány, az ombudsman, az Alkotmánybíróság, de az iskolák, egyetemek, a közbeszéd, a nyilvánosság terei, az újságírók mind olyan intézmények, amelyek közvetlenül hatnak a mindennapi tapasztalatra, és képesek létrehozni vagy rombolni az állampolgárt. Azt az állampolgárt, aki vagy elfogadja a diktatúrát a feje fölött, vagy tesz azért, hogy demokrácia legyen.

 

Azzal zárnám a mondanivalómat, hogy a diktatúrák rossz emberré tesznek. De a demokrácia sem tesz könnyen jóvá. Nem automatikusan válnak jóvá az emberek a demokráciában, ez erőfeszítéseket igényel. Ezeket az erőfeszítéseket várjuk a Fidesz utáni korszaktól. A rossz hír az az, hogy ebben a teremben egyikünk se tudja megmondani, hogy ez a belátható jövőben következik be, a mi életünkben következik be, vagy a gyerekeink életében következik be.

 

És csak azért, hogy ne vegyem magamra egészen a pesszimizmus szerepét, nem szeretem ugyan, de más tollával fogok ékeskedni, azt is illusztrálva, hogy a kultúra segíthet valamit. Térey János Magyar közöny címmel egy gyönyörű verset írt, és ez a vers válasz egy szintén nagyon gyönyörű versre: Kemény István Búcsúlevél című verse ihlette. Ez a két magyar költő az én korosztályom. Ha megengedik, elolvasom ezt a verset, nem túl hosszú. „Fölpaprikázva s megvezetve, népem, / Nyakadban ízlésed szerinti úrral, / Ha olvasol, hát félreolvasol, / És fényes nappal vészharangozol; / Tárulkozó elfojtásodat értem. / Ki legnagyobb vagy önmagasztalásban / S öngyűlöletben, önkorlátozásban, / Gőggel tudsz elfordulni, sérteni, / Sértődni, mint egy félretolt zseni!.. / Két féltekéd nehéz szívvel bejártam. / Kőbe vésett alkotmány a jutalmad! / Fék: nem bilincs. Otthonos lett a káosz, / A tisztázás helyett a lágy maszat. / Pörös szájak befogva? Nagydarab / Megmondóemberek pálcát ragadnak. / Az életre trombitált múzeumból / Üzennek tekintetes vármegyéid! / És műveletlen főispánjaid / Gondozzák a föld szekérvárait; / S egymást elvéteni késztet az undor. / Legyintve szerteszét és számolatlan, / Él a kedély. Lakájkultúra tombol, / Kilincselők a nábob ajtaján… / Pirul a boldogságos tartomány / Az alázúduló vörösiszapban.”

 

Köszönöm szépen!