A chartát mint szabadságmozgalmat a csehektől tanultuk, de jó tanítványnak bizonyultunk. Nem mintha a mi aláírásainktól, tüntetésünktől lett volna Václav Havel üldözött íróból Csehország államelnöke, de miközben együttérzésünkről biztosítottuk, Magyarországon kialakult egy társaság, amely nyomban szervezetté alakul, ha emberek csoportjait igaztalan bántás ér (egy csoportot bántani mindig igazságtalan), ha veszélyben a szabadság, az emberi jogok.

Amikor Torgyán doktor nagy ívű szónoklatában felszólította hallgatóságát, irtsák ki a liberális férgeket, már gyanút fogtunk, hogy Magyarországon mégse a szabadság szüli a rendet. Ezután Csurka István, a kormányzó MDF alelnöke megtöltötte a Hősök terét azokkal a keresztény magyarokkal, akiknek szent hivatásuk megtisztítani a hazát a hatalomátmentőktől, a vérszívó idegen elemektől. Sokan voltak. Tízezres tömeg. Még csak szóval fenyegettek. Spontán felháborodásukban se tojással, se bűzbombával, se kővel, se benzinesüveggel nem dobáltak meg senkit, mert még nem tudták, hogy így kell felháborodni. (Spontán. Előre megfontolt szándékkal persze egészen más.)

Nem nyelhettük le. Talán ha azóta rács mögé kerültek volna a bűnözők, nem is volna mit lenyelni. A lenyelt mérgek ugyanis minimum gyomorfekélyt okoznak. Nosza, aláírásgyűjtés, röpcédula, toborzás, és megnyertük a számháborút. A Demokratikus Charta tüntetésén sokkal többen voltunk, mint Csurkáék a Hősök terén. Egy szál rózsa volt a jelünk. Senkit se fenyegettünk kiűzéssel, börtönnel, kötéllel, mégis megbuktattunk egy kormányt.

Ott, akkor, az utcán fogott kezet egymással az egykori párttitkár és az egykori ellenzéki. Végeredményben az ötvenhatosok sem akartak bosszút állni, mikor kijöttek a börtönből, hanem az igaz baloldalért, az ötvenhatos eszmékért szánták el magukat az életre. Mi, a forradalmárok gyermekei miért ne békültünk volna ki azokkal, akik minket hallgattak le meg ki? A bűnbánónak meg kell bocsátani, nem?

Akkor összejöttünk, most szétmentünk. Mi háborúzunk egymással? Biztos, hogy ezt akarjuk? Ott, a Művészetek Palotájában most ismét kibékültünk. Igaz, a Magyar Demokratikus Chartát Gyurcsány Ferenc kezdeményezte. Most szerényen aláírta az ívet, ahol a névsorban következett, és beült közénk valahova a második-harmadik sorba. Sose hittem volna, hogy egyszer bátorság kell ahhoz, hogy Magyarország hivatalban lévő miniszterelnöke mellé odaálljunk. De ha igaza van, minket ez se tántoríthat vissza. Eörsi István, aki oly kiváló verseket írt a börtönben vécépapírra egy ruhájában rejtegetett ceruzabéllel, mondta a Horn-kormány hatalomra jutásakor: "Rettenetes. Azt álmodtam, hogy kormánypárti publicista vagyok."

Még nem tudom, a Magyar Demokratikus Charta az Andrássy utat foglalja vissza, a Kossuth teret, a Hősök terét vagy a Várat. Ha rajtam múlik: foglaljuk vissza Budapestet. Nagyon fogunk rá vigyázni, hiszen a miénk. Nem mintha sorsukra hagynánk a kerepesi, tatárszentgyörgyi, monoki romákat. Jöjjenek ők is velünk! Nem felejtettük el, hogy Mózes a zsidóságnak adta a Tízparancsolatot. Csak megjegyzem kereszténydemokrata honfitársainknak, hogy az erőszak bűn. Uborkatolvaj és gyilkosa fölött őrködjék az államhatalom. (Azért tartjuk.) Mi csak annyit tudunk, hogy a világ összes uborkája nem ér meg egy emberéletet.

Ez nem akármilyen demokratikus charta, hanem magyar. Mi nem viselünk jelmezt, nem imádunk totemállatokat. A mi magyarságunkhoz elég a trikolór, a Himnusz. A mi szimbólumunk a Lánchíd. És ha még mindig szükségünk van valamire az "identitástudatunkhoz" (közösségtudat), van nekünk egy Kossuth-címerünk. Lehet, hogy heraldikailag mit sem ér, de nekünk kedves, mert a köztársaság címere. Úgy rémlik, 1956-ban a második Magyar Köztársaság címere a Kossuth-címer volt.

Az első köztársaságot 1918-ban kiáltották ki. Ez volt Károlyi Mihály őszirózsás forradalma. Tudják, ő volt az, aki a földreformot saját földjeinek felosztásával kezdte. Egyszerű, törvényes miniszterelnök. Nem ő írta alá a trianoni békeszerződést. Ellenkezőleg. Azért mondott le, hogy ne kelljen aláírnia.

Persze a tények nemigen zavarják azt a nemzeti jobboldalt, amely szobrát időnként piros festékkel leönti. A szín ellen semmi kifogásom, sőt. "Ha majd minden rabszolga-nép / Jármát megunva síkra lép / Pirosló arccal és piros zászlókkal / És a zászlókon eme szent jelszóval: / »világszabadság«…" Csak azt nem szeretem, ha Budapest főterén szobrokat rongálnak. De mit nekik egy szobor? Nekik nem fáj Budapest feldúlása, emlékművek, templomok, sírok meggyalázása. Őket nem érdekli, hány százmillióba kerül a romeltakarítás minden rendezvényük után. Ők nem szeretik Magyarország fővárosát. Pedig ezt a várost Széchenyi álmodta, Jókai Mór, Arany János írta meg. Ez valóban egy liberális város. Otthonra talál itt magyar és nem magyar, kereskedelem és ipar, csupa nemzettől idegen dolog, nem? Itt van a zsidók, cigányok, újabban a kínaiak és a pirézek többsége. De nem kell még nemzeti vagy vallási kisebbséginek sem lenni.

A keresztény nemzeti magyarok ellensége minden MSZP- és SZDSZ-iroda, minden MSZP- és SZDSZ-képviselő. Ha más gyújtogatnivaló nem akad, belekötnek ártatlan kukákba is.

Ellenség, aki másként gondolkodik. Egyáltalán, micsoda nemzetidegen dolog a gondolkodás, mikor van vezér, aki gondolkodik helyettünk? Ha valami még mindig nem világos, megmondják a főpapok. Csak így lehet legyőzni a Gonoszt. A Gonosz nyilván mi vagyunk. Mi nem pusztán toleránsak vagyunk. Mi vagyunk azok a mások. Kihez képest "mások"? Nem mindenki más? Egyedüli példány? Egyes emberekről, mint Horváth Aladár, a Roma Polgárjogi Mozgalom elnöke mondta a Magyar Demokratikus Charta alakuló ülésén, az ő puszta életükről van szó. Az ő emberi jogaikról.

Ilyenkor egyes polgármesterek vagy példáját követve az utca embere hozzáteszi: a jogokkal kötelességek járnak. Igaz, fontos a kötelességtudás, de nem tartozik ide. Jogai ugyanis a gyenge, gyarló embereknek is vannak. Nem Istennél az ítélet? A nyomorgók a faluvégeken, ha történetesen lusták, iszákosak, sőt ha történetesen dinnyét lopnak, elégséges ok volna arra, hogy egy embercsoportot megalázzanak? Mintha minden keresztény magyar szorgalmas és antialkoholista lenne. Így lesz erkölcsi fórum az utca jobboldali embere. Ha kedve tartja, munkaidőben is iszogathat. Hiszen itthon van. Hát nem megéri? Ha ezt nem értjük, hazaárulók vagyunk, és takarodjunk.

Nem tudom egészen pontosan, ki mindenkit közösítenének ki a nemzetből ezek a "keresztény magyarok", de ez legyen az ő gondjuk. A mi gondunk az a Magyarország, ahol sok gyereknek nem jut meggy, dinnye, alma. Ahol öregek dideregnek télen fűtetlen szobákban. Ahol segélyen, családi pótlékon élnek roma nagycsaládosok, ahol rántott leves, krumpli, zsíros kenyér jut csak várandós anyáknak, ahol hiába van munkásfelvétel, a romákat nem alkalmazzák. Az aluljárókban kéregető hajléktalanok, akiket bizonyos helyi önkormányzatok még onnan is kitiltanak. (Akkor bizonyára nem lesznek se munkanélküliek, se hajléktalanok.)

Ha segíteni nem tudunk, legalább együtt érzünk velük. Mindenkivel, akit meg akarnak félemlíteni. Nem vagyunk gyengék.

A fasizmust le szokták győzni. Forradalmaink vértelenek szoktak lenni. A mi kezünkben az őszirózsa is fegyver.

A szerző újságíró