Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nagyon szépen köszönöm a meghívást. A Demokratikus Charta rendezvényén először veszek részt előadóként, ezért külön is megtisztel a lehetőség.

Tudom, mai találkozónk témája, hogy arról beszéljünk, hogyan is néz ki a szolidaritás a bajban. Mégis, mivel először vagyok így, ebben a formában önök között, hadd kezdjem egy picit máshonnan. Hadd kezdjem onnan, hogy mostanában azt szoktam mondogatni magamban és szűk körökben, amelyekben mozgok, hogy nincsenek jó napjai a magyar demokráciának. Nincsenek jó napjai, hetei, hónapjai a magyar demokráciának. És azt is szoktam mondogatni, ahogy nézem a híreket, hogy züllik a magyar demokrácia. Magyarországon demokrácia van, ez nem kérdés, és nem is szeretem, ha valaki megkérdőjelezi. De züllik mostanában.

A züllés egy olyan folyamat az ember életében, amikor bizonyos dolgok, amelyek korábban az adott egyénnél elfogadhatatlannak vagy kivételesnek számítottak, azok egyre inkább hétköznapi normává lesznek. Amikor züllésről beszélek, akkor nem egyszerűen egy hangulatfestő szót akartam mondani, hanem azt akartam érzékeltetni, hogy az történik a magyar demokráciával, hogy olyan dolgok, amelyek korábban elfogadhatatlanok vagy kivételesek, jelentős figyelmet kiváltó, esetleg elutasított dolgok voltak, azok mára egyre inkább hétköznapivá válnak, mint annak az embernek az életében, aki egykoron minden nap borotválkozott és csak hetente egyszer ivott egy pohár bort, most pedig már minden nap borostásan kel és minden este egy üveggel iszik meg. És nem sorolom tovább a züllés különböző fázisait.

Attól tartok, hogy a Magyar Köztársaságban most ez a fajta demokráciazüllés következik be, és egyre kevésbé vesszük észre, mert egyre inkább normaként fogadunk el, hétköznapiként fogadunk el olyan eseményeket, amelyekért korábban még felkaptuk a fejünket vagy elképzelhetetlennek tartottuk volna.

Ez történik, amikor manapság megszokottá válik, hogy fasiszta jelképek és gondolatok hangzanak el most már médiumokban is, rendszeresen, országos szinten. Ez történt, amikor a nyáron szinte fel sem kaptuk a fejünket, hogy politikai terrorszervezetet számolt fel a rendőrség Magyarországon. Olyan terrorszervezetet, amely tudatosan arra készült, arra törekedett, hogy demokratikusan választott politikusok életére, biztonságára törjön.

Már nem is kapjuk fel a fejünket arra, amikor nyilvánvaló, cinikus, politikai tartalmú hazugságok hangzanak el nap mint nap. Közérthető, egyértelmű dolgokról állítják 180 fokkal az ellenkezőjét – a politikusok.

Már megszokottá vált, hogy pártfaliújságok szerepelnek egyre nagyobb mértékben a médiában, ahelyett, hogy független, véleményt formáló médiumok, újságok léteznének Magyarországon.

Már szinte fel sem kapjuk a fejünket, hogy önkormányzatok, országgyűlési képviselők tudatosan vállaltan, tervezett módon követnek el szándékos jogsértéseket, mikor tudják, hogy Magyarországon van arra feltalált bíróság vagy más szerv, amely bizonyos jogügyletek elrendezésére létrejött.

Vagy éppen semmibe vesznek bírósági ítéleteket. A Magyar Köztársaság, a magyar demokrácia bíróságának jogerős ítéleteit veszik semmibe hol szélsőséges szervezetek, hol országgyűlési képviselők, hol polgármesterek. S mondják rá, hogy: Nem baj, hogy így döntött a bíróság, akkor is máshogy lesz.

Ezek azok a jelek, amelyek miatt azt mondom önöknek, hogy züllik a magyar demokrácia, és hogy ezzel nekünk, mindannyiunknak nemcsak itt, ebben a teremben, hanem sokkal szélesebb értelemben is dolgunk van. És azt gondolom, hogy ebben mindenki felelős. A parlament valamennyi pártja. Lehet, hogy eltérő mértékben, és szimpátia alapján vitatkoznánk azon, hogy ki milyen mértékben, de a parlament valamennyi pártja felelős abban, hogy ebben a züllésben részt vesz, hogy időnként maga is cinikusan beszél, hogy bizonyos helyzeteket maga is inkább arra használ ki, hogy a másik oldalt üsse, minthogy azt a helyzetet megoldani akarja.

És valamennyien felelősek vagyunk abban is, hogy Magyarországon a szélsőségek így előre törhettek. Hogy olyasmik történnek, mint a Horthy Miklós emléktüntetés, a sajóbábonyi polgárháborús helyzet, tudatos provokáció és más olyan jelenségek, hogy csak az elmúlt hetet említsem, amelyek korábban elképzelhetetlenek vagy kivételesek lettek volna, s amiért korábban még felhördültünk. Most már sokszor csak rezignáltan tudomásul veszi a közvélemény, hogy ez van.

Miben áll ez a felelősség? Mindenkinek a közös felelőssége, amelyből nyilván kiemelkedő a parlamenti pártok felelőssége. Miért tudtak megerősödni ezek a szélsőségek? Egyrészt azért, mert a szélsőséges erők nagyon releváns, valódi problémákat feszegetnek Magyarországon, amelyekre a demokratikus közép pártjai nem találtak megfelelő választ, még sokszor csak nyelvet sem.

Mert az elfogadhatatlan jelképek és gondolatok jegyében vonuló, elborzasztó megoldásokat javasoló szélsőséges erők nagyon valódi problémákat feszegetnek. Feszegetik a korrupció kérdését. Nem véletlen, hogy sokak számára joggal népszerű az, amit mondanak. Feszegetik a közbiztonság kérdését, és feszegetik Magyarország egyik legnagyobb, leginkább stratégiai problémáját, a cigányság integrációját és az integráció elmaradásából, késedelméből fakadó súlyos együttélési problémákat.

Valódi, létező problémákról beszélnek nagyon sokszor és ezt keverik avíttas, vagy borzasztó eszmékkel, jelképekkel, elfogadhatatlan, elborzasztó megoldásokkal. A demokratikus közép pártjainak felelőssége, hogy hosszú- hosszú éveken keresztül nem találtak megfelelő választ ezekre a problémákra, hogy ezeket a problémákat nagyon hosszú ideig a szőnyeg alá söpörték. Vagy azért, mert nem fért bele a politikai nyelvükbe, hogy ezekről a problémákról beszéljenek, vagy pedig azért, mert azt gondolták, hogy így kényelmesebb. Ne beszéljünk kellemetlen témákról. Ne kockáztassunk miatta szavazatokat. Nézzünk félre udvariasan, vagy éppen cinikusan. Vagy azért, mert ezeket a problémákat vagy éppen a szélsőséges megnyilvánulásokat nagyon sokszor ma is arra használják a demokratikus közép pártjai, hogy egymásra mutogassanak. Ne a problémára mutassanak rá, ne azt ítéljék el, ne a szélsőségessel foglalkozzanak és azt cáfolják, hanem egymással szemben építsenek pozíciót.

Ezzel szemben én azt gondolom, hogy nekünk közösen kellene pozíciót építeni a szélsőségek ellen. A szélsőségeket kellene karanténba zárni, mert még elég gyenge a magyar demokrácia immunrendszere, és éppen ezért talán jobb lenne megpróbálni meghatározni azt a demokratikus minimumot, amin ha valaki kívül van, akkor az ellen mindenki összefog. Úgy, ahogy például Franciaországban, ahol, ha kellett, a jobbközép az ottani szocialistákkal állt össze azért, hogy egy szélsőjobb ne juthasson önkormányzati pozícióhoz. És fordítottak. Mert van, aki belül van a körön és van, aki kívül van a körön, és világosan meg kell húzni a kör vonalát.

A demokrácia egyik legnagyobb paradoxonja, hogy a demokratikus eszközöket használva antidemokratikus erők, a demokrácia ellenfelei is hatalomhoz juthatnak helyben, vagy akár országosan. Láttuk ezt a weimari köztársaság esetében is. És hogy ez ne történhessen meg, tanulnunk kell a 80–90 évvel ezelőtti eseményekből, hogy ne kövessük el még egyszer ezt a hibát. Hogy Magyarországon mindenki megértse, milyen iszonyatos vesztenivalónk van még most is, miközben olyan sokan olyan rossznak érzik az ország helyzetét. Ami tényleg nem jó.

Ahhoz, hogy milyen iszonyú vesztenivalónk van, muszáj felidéznünk a történelmet és tanulni kell annak példájából. És csak a tegnapi Horthy-tüntetést követve jutott eszembe, hogy akik tegnap tüntettek és Horthy Miklós emlékét próbálták felidézni, azok talán nem is tudják, hogy az általam egyébként egyáltalán nem kedvelt Vitéz Nagybányai mit mondott, amikor annak idején megkeresték őt az ébredő magyarok és más fasisztoid, korai nyilas szervezetek, akik a támogatását kérték.

Hadd idézem itt fel! Ennek első mondatát szokták sokan idézni – magam is mondtam egy hasonló mondatot, akkor sokak számára talán nem derült ki, hogy kitől van. Nem azért idézem, mert egyébként egyetértenék az ő tevékenységével, csak azért, hogy azok, akik az ő dicsőítésére vonulnak, azok tudják, hogy mit is mondott.

Horthy Miklós azt mondta annak idején, hogy ebben az országban rendnek kell lenni. De nem pontosan idéztem: Én itt – mondta Horthy – rendet fogok tartani. És aztán úgy folytatta – ez már rá vall, és nem gondolom, hogy releváns mai szempontból –, de úgy folytatta: „És ha nem lesz rend, akkor lövetni fogok. Hogyha jobbról jön a rendetlenkedés, akkor fájó szívvel, ha balról jön, akkor meg passzióval.” Nos, így teljes az idézet az általam annyira nem szeretett embertől. De még ő is, akit tegnap dicsőítettek, ő is azt mondta, hogy az országban levő rend mindennél többet ér, mindenfajta szimpátiánál. A maga sajátos eszközeivel mondta azt akkor.

Azt gondolom, dolgunk van azzal, ami történik. Dolgunk van a demokrácia immunrendszerének megerősítésével, mert a vírus itt van körülöttünk, és nem pártalapon kell szemlélni a vírusokat. Világossá kell tennünk az elvi határokat. Lehet, hogy nemcsak banki kódexre, hanem demokrácia kódexre is szükség van.

Mindenkinek dolga van azzal, hogy rámutassunk, hogy ez az ország hányszor mennyit vesztett éppen Horthy Miklós országlása idején például azzal, hogy nem tudta megfékezni a szélsőséges eszméket. Dolga van a kormánynak, a kormányhoz tartozó szervezeteknek, hogy a jogi lehetőségek maximumáig elmenve tegyék a dolgukat, úgy, ahogy a rendőreink tették a dolgukat Sajóbábonyban és tették a dolgukat tegnap.

Én azt várom el a rendőreinktől, hogy ezt tegyék meg, mert ezzel a Magyar Köztársaságot, a magyar alkotmányt és a magyar demokráciát szolgálják. És ebben minden demokratikus erőnek bátorítani kell őket. Ebben van a nagy felelősségünk: meg kell találni azoknak a bajoknak az okait, gyökereit, amelyek ma táptalajt adnak a szélsőséges gondolkodásnak. Mert mindaddig minden más csak látszat és felületi cselekvés.

Nos, most jutottam el ahhoz, amiért engem meghívtak ide, és bocsánat, hogy ilyen hosszú bevezetőt mondtam.

A szolidaritás, és mi a dolgunk a bajban. Amikor elvállaltam ezt a mostani feladatomat, az első beszédek egyikében feltettem azt a kérdést, hogy lehet-e szolidáris a válságkezelés? Van-e a válságnak egyáltalán ideológiája? Követhet-e értékeket? Hiszen a válság a kapitalizmus válsága, vagy a kapitalizmusban bekövetkező válság – azt hiszem, így pontos a fogalom – olyan, mint maga a kapitalizmus, nincs ideológiája.

Szemben azzal, amit tanultunk az általános iskolában és a középiskolában, én azt gondolom, hogy a kapitalizmusnak önmagában nincs ideológiája, az egy, a legalapvetőbb ösztönökön alapuló gépezet, társadalmi mechanizmus, amelynek különböző formái vannak. De egy gépezet, és így a kapitalizmus válságai sem feltétlenül ideologikus válságok.

Mégis, a válságkezelésnek igenis lehet, sőt kell bizonyos értékeket követnie és érvényesítenie a válságkezelés során. És ezért azt gondolom, hogy nekünk kell, akik válságkezelésre vállalkoztunk egy évre. Ez alatt az egy év alatt is dolgunk, hogy ne csak rövid távon, hanem hosszú távon is megpróbáljuk a szolidaritás, a társadalmi összetartozás, az értékmentés szempontjait érvényesíteni.

De azt is mondanom kell, hogy szolidáris, vagy éppen baloldali vagy jobboldali csak mindig az adott helyzethez képest lehet valaki, aki felelősséget vállal. Nem lehet doktriner módon számon kérni az adott helyzetben nem megoldható feladatokat, hanem az adott helyzetből kell kihozni azokat a megoldásokat, amelyek az általunk vallott értékekhez a legközelebb állnak.

Ennek a válságnak az a természete, hogy a legnagyobb kockázatot a társadalmi lecsúszás jelenti. Ez a válság – lehet, hogy majd mások cáfolják, amit mondok –, de azt gondolom, hogy ez a válság rövid távon nem a legeslegszegényebbeket sújtja a legnagyobb mértékben, persze őrajtuk mindig a legnagyobb a teher. A legnagyobb kockázatot viszont azok szenvedik el, akik az elmúlt 20 év visszaesésekkel tarkított, de egyértelmű fejlődése kapcsán fel tudtak kapaszkodni, akik a szegényből az alsó középosztályba kerültek. Akik hitellel megerősítve a saját képességüket lakáshoz, autóhoz jutottak, egzisztenciát teremtettek maguknak. Családot alapítottak arra a jövedelemre, amit egy munkahellyel, egy hitellel meg tudtak támogatni.

Az ő lecsúszásuk a legnagyobb kockázat. És azért is az ő lecsúszásuk a legnagyobb kockázat – és most nemcsak Magyarországról, hanem az egész világról beszélek, de különösen a viszonylag új demokráciákról és a fejlődő világról –, mert az elmúlt 20, a nálunk szerencsésebb régiókban 30–40 évben elképesztő fejlődés volt a világban. 100 milliók kerültek eggyel magasabb státuszba, mint ahol voltak.

Azt mondta egyszer egy híres történész, hogy a forradalmat nem azok csinálják, akik szegények, hanem akik csalódnak. Ezért azt gondolom, hogy a társadalmi stabilitásra a legnagyobb veszély most az a csalódás, amit nagyon sokan, tömegesen azok élhetnek meg csalódásként, akik munkahelyüket, lakásukat, a vagyonkájukat, családjuk biztonságát veszítik el. És ez akár tettekre sarkalló csalódás is lehet.

De a legszegényebbeket is sújtja ez a válság, és a válságkezelés kényszerű módja is, hiszen mondjuk az áfa emelése – szokták mondani, hogy az áfa a szegények adója –, ami sok szempontból pozitívabb, mint a munkát terhelő adók emelése a mai helyzetben, de az áfa nyilván nem válogat, mindenkire egyformán ró többletterheket. Szerencsére most az infláció miatt, az infláció szempontjából a kereslethiány miatt nem sok hárult rájuk, de más tényezőkön keresztül a válság nyilván mindenkit megvisel.

Éppen ezért a válságkezelésnek az egyensúlyteremtés, a bizalom helyreállítása és a hosszú távú gyarapodás, növekedés megalapozása mellett az egyik legfontosabb rövid távú célja életünk kereteinek egyben tartása. Amikor az életünk kereteiről beszélek, akkor a foglalkoztatásra gondolok, a lakhatásra, a minimális szociális biztonságra, vagy a munkanélküli ellátásra. Ezeknek a rendszereknek a megtartatásáról beszélek.

Mert a válság, mint egy cunami, nagyon hirtelen jön és megy is. De aki nem tud megkapaszkodni, azt lehet, hogy végleg elsodorja. Ezért van óriási felelősségünk abban, hogy most konkrét intézkedésekkel a legnehezebb pénzügyi körülmények között is próbáljunk tenni. Ezért tettünk olyan intézkedéseket, amelyek a foglalkoztatásban a cégeket támogatják, hogy ne kelljen elküldeni munkaerőt. Inkább egy nappal kevesebbet termeljenek és egy napig tanítsák, képezzék tovább a munkaerejüket. Már több mint 70 ezer munkahelyhez adtunk eddig így támogatást.

Ezért is indítottuk be az Út a munkához programot, amit nagyon sok kritika ért, de mégiscsak mintegy 100 ezer embert hozott vissza több hónapra a munka világába, nagyon sokukat a tartós inaktivitásból. Ennek a programnak tovább kell fejlődni, hogy minél értelmesebb munkát adjon és minél inkább átvezető, tranzit szerepet játsszon a végleges munkavállalás felé, a tényleges munkavállalás felé.

Ezért léptünk fel a banki hitelesek érdekében is. Felléptünk közvetett módon, hiszen nekik az a legjobb védelem, ha a devizahitelük kevesebb terhet jelent, mert erősebb a forint és alacsonyabbak a kamatok, mert csökkennek a kockázatok, de felléptünk konkrétan is, amikor banki kódexet csináltunk és mára már megállapodtunk az összes érdemi bankkal Magyarországon. Megállapodtunk a lakossági piac teljes egészét lefedő bankokkal, hogy miképpen kell tisztességesen bánni a lakossági ügyfelekkel.

És ezért csináltunk garancia programot, aminek most tovább javítottuk a feltételeit, hogy ha valaki munkanélküli lesz, vagy nem képes fizetni a részleteket, akkor se kerüljön ki azonnal a lakásából, legyen két éve, amíg összeszedheti magát, amíg megoldást talál erre a helyzetére. Ezért vállaltunk garanciát értük.

Ezért indítottuk a krízis alapot. Ezt is érte kritika, de a krízis alapból mára több mint 50 ezer embernek tudtunk adni egyszeri gyorssegélyt. A két héttel ezelőtti megállapodást követően a krízis alap most már arra is eszközül szolgál, hogy akinél kikapcsolták a villanyt vagy a gázt, annak a krízis alap segítségével visszakapcsolják és megkezdheti a törlesztést. Megállapodtunk a szolgáltatókkal.

Ezért emeltük a legnehezebb költségvetési helyzetben is a méltányossági nyugdíjat, hogy a legalul lévő nyugdíjak, a legkisebb nyugdíjban részesülők kaphassanak egy kis kiegészítést. Ezért vezettük be azt, hogy miközben csökkentenünk kellett az Európában leghosszabb ideig tartó anyasági segély időszakát, a három éves időszakot két évre, aközben bevezettük azt, hogy például a közszférában mostantól kötelező lesz részmunkaidős munkát ajánlani a csecsemő vagy kisgyerek mellől visszatérő édesanyáknak legalább egy évig, és mindaddig védettséget is élveznek a munkahelyükön.

Sorolhatnám még, de talán látják, hogy nagyon sok mindenen gondolkodunk közben, hogy ne essenek szét azok a keretek, amelyeket a változás és a válság egyszerre fenyeget. Mert a válságból kimenni csak változással lehet. És közben olyan programot próbáltunk csinálni, ami „együtt sír és együtt nevet országot” hoz létre az eddigi részérdekek által szétcibált ország helyett. Ami azt mondja, hogy van egy közérdek, az, hogy az egész ország gyarapodjon. És ezért nagyon sok áldozatot kell vállalnia minden egyes részcsoportnak Magyarországon. Elkerülhetetlenül.

Azt szerettük volna, ha az áldozatvállalásban mindenki meglátja annak a közös értelmét, hogy mindenki megtalálja a saját érdekét is ebben. Ezért mondtuk azt, hogy a 13. havi nyugdíjat nem képes tovább kifizetni Magyarország, de ha a 3,5 százalékot már meghaladja a növekedés – márpedig most minden előrejelzés szerint 2011-től kezdve erre van esélyünk a mostani változások eredményeként –, akkor tudunk majd nyugdíjprémiumot fizetni.

Nem annyit feltétlenül, ahhoz nagyon nagy növekedés kell, mint egy teljes 13. havi nyugdíj, de valamit részesedhetnek a nyugdíjasok is ebből a többletből, amiért most áldozatot vállaltak.

Vagy ugyanezt mondtuk a közszféra alkalmazottjainak is. Le kell mondaniuk a 13. havi fizetésről, mert azt Magyarország nem képes kifizetni, de ha az ő munkájuk eredményeképpen növekszik az ország, akkor ők is kaphassanak vissza ebből valamit, ne csak a magánszférában dolgozók.

Legyen egy az érdekünk. Ha együtt sírunk, akkor legyen okunk majd együtt nevetni is. Ez is a szolidaritásról szól, és a szolidaritást közben el is kértük minden egyes társadalmi csoporttól. Erről szólt a vagyonadó, a sokat kárhoztatott vagyonadó, ami a 30 millió forint fölötti értékű lakásokra vet ki adót. Ezzel viszont azt tudtuk megcsinálni, hogy a munka terheit csökkentettük, elsősorban az alsó-közepes kategóriáknál.

Azt gondolom, hogy a szolidaritás elveit megpróbáltuk rövid távon is érvényesíteni, a lehetőségeink és a realitások határáig. De muszáj még beszélnem a problémáról, bár már jóval túlbeszéltem az időmet, amiért elnézést kérek. Muszáj egy dologról beszélnem. Bár csak egy évre vállalkoztunk a kormányzásra, de vannak olyan ügyek Magyarországon, amelyekről ez alatt az egy év alatt is úgy kell dönteni, mintha 100 évig a mi felelősségünk lenne ezeket megoldani. Ezen ügyek közül első helyre kívánkozik a már említett dolog, a cigányság integrációja. Azt szeretném, ha mindenki értené Magyarországon, hogy szemben azzal a handabandázással, gyűlöletkeltéssel, provokációval és borzasztó megoldásokkal, amiket ma kis csoport, de egyre hangosabban kiabál, egyre nagyobb teret kap a médiában, Magyarországnak nincs esélye, ha a cigányság integrációját nem lesz képes megoldani. Nincs esélye, mert a lakosságnak ma körülbelül a 6 százalékát teszik ki roma polgártársaink, akik minden szempontból el vannak maradva a magyar átlagtól, egészségügyi, oktatási, jövedelmi szempontból. Egyébként pedig az egyik leggyorsabban növekvő társadalmi csoportról van szó egy öregedő társadalomban.

Ezért szeretném, ha mindenki, aki a szívével ezt nem képes belátni, az belátná a fejével, hogy ez az ország nem lesz fenntartható úgy, ahogy van a nyugdíjrendszerével, az adórendszerével, ha nem leszünk képesek bevonni ezekbe a rendszerekbe – a járulékfizetésbe, az adózásba, az egészségügybe, az oktatásba, a munkavállalásba – a mainál sokkal-sokkal nagyobb arányban a magyar cigányságot.

Ezért már most azonnal el kell kezdeni azokat a programokat, amelyekről tudjuk, lehet, hogy csak 5–10–15 év múlva hoznak hatást. Mégis most azonnal csinálni kell és tenni kell azért, hogy változtassunk azon az elfogadhatatlan helyzeten, ami kialakult, és ami sok szempontból csak egyre rosszabb irányba megy. Tettünk ezért is most lépéseket. Nem állítom, hogy ez egy átfogó, koherens, mindent megoldó program, egyáltalán nem. Erre kevés az egy év, kevés a lehetőségünk.

De az, hogy január 1-jétől több mint 200 roma diplomást veszünk fel a közigazgatásba; az, hogy januártól önkormányzat nem pályázhat úgy közpénzre, hogy ne tenne le esélyegyenlőségi tervet, ami számon kérhető rajta a visszafizetés terhe mellett; az, hogy megy előre a leghátrányosabb helyzetű térségeket fejlesztő, több mint 100 milliárdos, más pályázóktól védett program azoknak a térségeknek, ahol a magyar lakosság 10, de a roma lakosság több mint 30 százaléka lakik – ezek olyan kezdeményezések, amelyek megpróbálnak példát mutatni abból, hogy Magyarország legalábbis érti a probléma nagyságát, és még ilyen ínséges időkben is megpróbál foglalkozni ezzel a kérdéssel, és erre a kérdésre megpróbál elfogadható, demokratikus és valódi megoldást hozó válaszokat találni.

Enélkül Magyarországon nincs fenntartható növekedés és gyarapodás, nincs fenntartható társadalmi struktúra. A kirekesztő gondolatok ezt csak széjjelverik és tönkreteszik.

Végül hadd mondjam el azt, hogy – és ebben biztos lesz vitám sokakkal a teremben, de muszáj erről beszélni – végig kell gondolni, mi fog minket kivezetni abból a helyzetből, hogy Magyarországon ma a felnőtt lakosságnak alig több mint a fele, 57 százaléka vállal munkát.

Ez egy fenntarthatatlan állapot. Ez a kérdés messze túlmutat a demagógiával leegyszerűsített roma foglalkoztatási kérdésen. Számarányaiban messze-messze sokkal nagyobb probléma, és nagyon sok más társadalmi csoportot vagy egyént is érint.

Én azt gondolom, hogy ennek fényében újra végig kell gondolnunk azt a szociális rendszert, ami Magyarországon működik. Az első és legfontosabb, ki kell mondanunk: a magyar társadalomnak kutya kötelessége szolidaritást tanúsítani mindenki iránt, aki nem képes gondoskodni magáról. Ez az alapelv. Minden más állítás csak ezután következhet. Kutya kötelessége, hogy erejéhez mérten megtegye a maximumot azért, hogy segítsen azon, aki nem képes segíteni magán akár a fizikai állapota, akár a kilátástalan munkaerő-piaci helyzet, akár más nehézség miatt.

Viszont azt is el kell mondanunk, hogy aki rendelkezik azzal a fizikai képességgel, hogy segítsen önmagán, attól legalább 3 dolog elvárható. Az egyik: mindenkinek be kell tartani a társadalmi együttélés alapvető normáit. A segélyt nyújtónak, a közösbe befizetőnek, a segélyt kapónak is. Be kell tartani, mert e nélkül nem működik rendesen az ország.

A második, hogy ha a társadalom valakinek esélyt kínál a kitörésre, mondjuk munkalehetőséget, és arra fizikailag képes, akkor kutya kötelessége élni ezzel a lehetőséggel. Persze ehhez olyan esélyt kell kínálni, ami a segélynél valamivel legalább jobb megélhetést kínál.

És a harmadik dolog, amit mindenkitől el kell várnunk, akár van saját esélye, akár nem, az az, hogy legalább a gyerekeire ne örökítse át a szegénységet. Ha egy mód van rá, akkor ő maga tegyen meg mindent, ami a hatalmában áll és éljen azzal a lehetőséggel, amit kínálnak neki, hogy legalább a gyerekei kitörhessenek abból a helyzetből.

Ezt a dolgot kérni kell, ezt a dolgot ösztönözni kell, mert különben beleragadunk abba a helyzetbe, amiben vagyunk. Beleragadunk az 57 százalékos foglalkoztatásba, ami egyre romlani fog a magyar társadalom jelentős csoportjai számára. Kifejezetten tiltakozom az ellen, hogy amit most mondtam, azt roma kérdésként mutassák be, szerintem sokkal nagyobb és tágabb problémáról van szó. Kiszámolható a számokból.

Ezekben a kérdésekben a magyar társadalomnak előre kell lépnie, mert e nélkül Magyarország nem fog tudni előre menni. Ha nem találunk megoldást, akkor hosszú távon is egy egyre kisebb torta egyre kisebb szeleteiről folyik majd a vita, miközben az lenne a dolgunk, hogy egy egyre nagyobb tortából mindenkinek, szolidáris alapon mindenkinek egyre nagyobb szelet jusson.

Ezért kell a szolidaritást jól definiálnunk, jól csinálnunk és fenntartanunk azt a következetes, a józan észre alapuló politikát, amit Magyarország a válság tapasztalatiból okulva remélem, hogy végre megtanult és folytatni fog.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

                                                                       ***