Köszönöm a meghívást, és köszönöm Bajnai Gordonnak, hogy nagyon korrekt képet adott arról, amit ez a kormány tesz. Nem arra készültem, hogy a kormányt kritizáljam.

Azt hiszem, hogy ez a kormány felvállalt valamit, azt hogy megpróbálja a csődöt elkerülni, megpróbál egy olyan globális világban helytállni, amely globális világ rettenetesen kevés, társadalmilag végtelenül leszűkített mutatószám rendszer alapján dönt arról, hogy egy ország életképes vagy sem. Elvégre mégiscsak furcsa dolog az, hogy egy költségvetési hiány, a kőbe vésett 3,8% szabja meg azt, hogy ez az ország a világ szempontjából él-e vagy sem. De ez a globális világ – mi ebben a globális világban élünk, tehát ezeket a szabályokat valahogy mégiscsak követni kell, bármennyire is azt gondolom én, hogy ezek nem embernek valók. De ezt a vállalt feladatot – úgy látom – hogy a kormány teljesítette, tehát azt gondolom, hogy ez egy rendkívül megbecsülésre méltó vállalás. Azt is gondolom, hogy amiket itt Bajnai Gordon elmondott arról, hogy a kormány mit próbál tenni a válság kezelésére, annak minden eleme így van, semmi olyan nem hangzott el, ami ne úgy lenne. Csak nagyon sok minden nem hangzott el, ami meg amúgy van.

Én most ezt az „amúgyot” próbálom meg innen-onnan megpiszkálni. Miközben megtörtént ez a válságkezelés és miközben mindenféle kisebb-nagyobb előkészületek történnek nagyobb dolgokra is, végül is én úgy látom a költségvetés és különböző egyéb dokumentumok alapján, hogy nem lehetett ennek a kormánynak ideje arra, hogy az előző húsz év szénáját rendbe tegye. Nem lehetett ideje arra, hogy a társadalom által felvállalt célokat valamilyen rendszerben átgondolja. Ez nem történt meg húsz év óta, miért pont most lenne erre idő?

Nem történt meg az sem, hogy a  költségvetésben összefoglalt célok és eszközök összhangját  felelősök megteremtsék. Noha Bajnai Gordon azzal kezdte, hogy milyen katasztrofális a demokrácia, a köztársaság helyzete, mégis azt gondolom, hogy nem volt eddig sem komoly önvizsgálat abból a szempontból, hogy ehhez a helyzethez – a demokrácia meggyengülése és a jobboldali populizmus elterjedése – mit tett hozzá a bal oldali kormányzás. Nem azt mondom, hogy semennyi önkritika nem volt abban, ami itt elhangzott, de azt gondolom, hogy sokkal mélyebb elemzés kellene. Ez talán  nem egy olyan kormány dolga, amelyik azt mondta, hogy én egy évig csinálom és kész, de biztos, hogy a baloldalnak dolga.

De miről is beszélek, amikor azt mondom, hogy a vállalt célok és eszközök között nincs összhang? A célt a költségvetési törvény indoklásából idézem. E szerint a kormányzat, illetve a  költségvetés  legfontosabb célja az, hogy „a gazdasági teljesítmény és az életkörülmények tartósan és gyorsuló ütemben közelítsenek az Európai Unió átlagához”.  Ennek a mondatnak szinte minden szava fontos és értelmezendő.  A kérdés az, hogy igazzá válhat-e?  Megvalósulhat-e, ha a költségvetés részleteit nézem?  Ahhoz, hogy a mondott célt értelmezni tudjuk, meg kell nézni, hogy mihez akarunk közelíteni, hogy mit akarunk közelíteni, és hogy mitől várjuk azt, hogy ez a közeledés egyáltalán megtörténjen.

Mihez akarunk közelíteni? Úgy szól a mondat, hogy: az európai átlaghoz akarunk közelíteni. Most szeptemberben jelent meg  két Nobel-díjas amerikai és egy francia közgazdász, Joseph Stiglitz, Amartya Sen és Jean-Paul Fitoussi jelentése, amely  Stiglitz jelentés néven került be a köztudatba. A jelentés a francia elnök kérésére született. A cél  az volt, hogy megnézzék, hogy azok a mutatók, amelyeket a társadalmi fejlődés méréséhez használunk, jók-e? Minthogy a központi mutató a GDP, a probléma az, hogy elég-e, és a társadalmi haladást érzékeltető-e a GDP? A válasz röviden az, hogy nem. Ha minden más jelenséget a GDP határozna meg, akkor elég lenne, ám messze nem ez a helyzet. A GDP maga úgy van meghatározva, hogy még a termelést sem méri jól (például a magánszféra és az állam szolgáltatásait leértékeli, a környezeti károkat nem tekinti negatív tételnek), azaz ezt is másképp kell számolni. E mellett – éppen, mert sok fontos jelenség más irányba mutat, mint a GDP, a GDP nem elég. Még legalább két óriási területnek hasonló fontosságot kell tulajdonítani. Az egyik az emberek jól-léte (nem jóléte, ami inkább anyagi jólétre, fogyasztásra  utal, hanem jól-léte, ami a teljes életet sokkal komplexebben fogja át, és még valamilyen harmóniára is utal);  a másik a fenntarthatóság. Azaz nem egy gazdasági mutatót tartanak fontosnak, hanem a társadalom hosszú távú, kiegyensúlyozott fennmaradását. Mindehhez egy további központi gondolat járul, amely számomra különösen fontos. Ez pedig az, hogy az átlag nem elég, mindig, minden területen ismerni és mérni  kell az átlag körüli eloszlást, az egyenlőtlenségeket. Az idézett költségvetési cél az Európai Unió átlagához közelítés. Ám e körül az átlag körül is van eloszlás. Az országok nagyon különbözőek. A 27 országból jól kiemelhető két nagy tömb: a kelet-európai országok, és a hagyományos nyugati jóléti államok. A két tömb nagyon különböző jellegű. A három mellékelt ábra ezeket a tömböket mutatja meg.

Az első ábra a költségvetési, központi  elvonások és kiadások arányát mutatja egészen friss, 2008-as adatok alapján. ­

1. ábra (mellékletben)

Ebből az ábrából látható, hogy a keleti blokk szinte minden országában kevesebb a központi elvonás és kiadás, mint a fejlett országokban. Magyarország azonban egyikhez sem tartozik – a szintek épp a két blokk között vannak. Ha az európai átlaghoz akarunk közelíteni – bal széli oszlopok – akkor folytatni kellene a fogyókúrát, és talán most nem a skandinávok 50 százalék fölötti elvonását kellene megcélozni. Hogy a „természetesnek tekintett” keleti versenytársaink közül kihez akarunk „lezárkózni”, a még mindig viszonylag jó színvonalú Szlovéniához, vagy a valóban periférián lévő baltiakhoz vagy románokhoz, ez mérlegelendő.

A nagyobb baj az, hogy a kormányzat összes kiadásai kevesek mondanak az ország jóléti teljesítményéről. Itt nem közlöm azt a jól ismert adatot, hogy Magyarország a többieknél többet költ arányaiban az államadósság kezelésére, gazdasági célokra, és olykor igazgatásra. Viszont jól láthatóan az európai átlagnál jóval kisebb arányú forrást szánunk  jóléti kiadásokra. Itt már nem a két blokk között vagyunk, hanem elmaradunk az európai átlag mögött is, meg még a legjobban teljesítő közép-kelet európai ország mögött is. Az átlaghoz közelítés – ha nem akarnánk élezni a kétsebességű Európa problémáit – felfelé tolódást kellene, hogy jelentsen. 

2. ábra (mellékletben)

Még világosabb a jóléti lemaradásunk, ha a harmadik ábrát nézzük. Ez az egy főre jutó jóléti kiadásokat abszolút szinten, összehasonító vásárlóerejű pénzben mutatja. Ebből a szempontból végképp súlyosan el vagyunk maradva Nyugat-Európa mögött. Ez érthető, hiszen gazdagabbak. De fájdalmas, mert a magasabb kiadások színvonalasabb, jobban tanító, több esélyt asó iskolákat, egészségügyet, kevésbé nyomor szintű segélyt jelentenek. Ha nincs is módunk – kivált most – gyors közelítésre, muszáj végiggondolni, hogy mit jelentenek ezek a (mi szándékaink szerint tovább növekvő) országok között egyenlőtlenségek az európai társadalmak integráltsága szempontjából.

 Amikor azt mondom, hogy ellentmondás van a költségvetés céljai és eszközei között, akkor azt kérdem: lehet-e nagyon erősen csökkenő és tovább csökkenteni tervezett központi elvonásokkal és központi kiadásokkal ezt a rést úgy betömni, hogy közelítsünk európai átlaghoz, ne pedig annak a kelet-európai variánsához?  A legrosszabb helyzetű periféria-országokhoz? Hosszú történelmi küzdelmeink során mindig a centrum felé igyekeztük – most meg e tekintetben a periféria felé. Tény, hogy számos nyugati intézmény (szupranacionális Pénzintézetek, Európai Unió egyes vezető szervei) egyértelműen ebbe az irányba nyomják az országot. Hogy van különbség keleti és nyugati országok kezelésében, az nem az én agyam terméke. Egy neves washingtoni közgazdasági kutatóintézet legújabb komoly tanulmányai azt mutatják, hogy maga az IMF radikális különbségeket tesz Kelet és Nyugat között. A legutóbbi tanulmány azt mutatja, hogy a válság idején nyújtott  40 IMF kölcsönből 30 úgy működik, hogy a gyenge országokban és szegény országokban válságerősítő, pro-ciklikus  elemeket épített be a válság kölcsöneibe. A gazdagabb országokban megengedett anti-cikilikus politikákat. Tehát komolyan diszkriminál – és ez akkor is probléma, ha tudjuk, hogy ingatagabb gazdasági helyzetünk miatt indokolt a pénzpiacok nagyobb óvatossága.  Mi ezt a diszkriminációt szenvedjük azzal, hogy a válság hatásai különösen erőssé válhatnak.

A probléma az, hogy azok az eszközök, amelyeket – mondhatom úgy is, hogy – a külvilág és a globális verseny ránk kényszerít, lehet-e azokkal akárcsak valamennyire is közelíteni ezeket a bizonyos célokat? Az eddigiekhez még azt meg kell kérdezni, hogy hogyan értelmezzük a célt, az átlaghoz közelítést?  Itt megint fölmerül az előbbi kérdés, hogy kezeljük  az átlag és az eloszlás ügyét. Tegyük fel, hogy minden jól meg, és tegyük fel, hogy elkezdenek növekedni a jövedelmek, picikét közelítenek ama kétszer-háromszor magasabb európai szint felé. Így az átlaghoz közelítünk. De kérdés, hogy ez mindenkinek, vagy a többségnek jó-e? Ha mindenki jövedelme közelítően hasonlóan nőne – a kis keresetek is, meg a családi pótlék is, meg a nyugdíjak is, stb. – akkor a közelítés a többségnek jó lenne. Ám eddigi tapasztalataink ennek ellentmondanak.

Persze, az is igaz, hogy ami költünk, azt nem költjük hatékonyan. Nem azért, mert nem a „rászorultaknak” adunk és a többieknek nem, hanem azért, mert a saját magunk szabta követelményeket csak papíron teljesítjük, a valóságos tartalmakat nem követjük. Most hívtál fel a figyelmemet egy olyan adatra, hogy az európai országok között Magyarország nyújtja a közoktatásban a szinte legnagyobb óraszámú nyelvoktatást – és itt tudnak szinte legkevesebben nyelveket. Rosszul felkészült tanárok oktatják gyerekek tömegét gyakran olyan nyelvre, amit nem is szeretnének tanulni (pl. németre, holott angolt szeretnének.)  A formailag magas családi ellátások is kevéssé hatásosak, mert vagy túl differenciáltak (Nagyon alacsony gyes, elfogadható gyed), vagy mert, ha segély típusúak, keveseket érnek el.  A következmény például az, hogy nagy magyar elszánások ellenére igen rossul állunk gyerekszegénység dolgában az európai országok között. (A jövedelmeknél jobb a helyzet, mint a lakás, iskolai, korai halálozási mutatóknál.)

3. ábra (mellékletben)

Bajnai Gordon szívet melengetően beszélt arról, hogy a cigánykérdéshez nem lehet nem hozzákezdeni. Ez igaz, és egyes kezdeményezések reméljük beválnak (pl. a kvóta a közigazgatásban). Mégsem hiszem, hogy most sikerül áttörést elérni. Igazi indulási segítséghez sok pénz mellett nem csak a politikai eli mainál sokkal markánsabb elköteleződése kell, hanem a cigányoké is, a helyi civil társadalmaké is, a gyerekekkel foglalkozó szakembereké is. E pillanatban a pedagógusokat úgy készítik fel a szegény-és cigány gyerekek nevelésére-oktatására, hogy elméleti és gyakorlati képzésükből ez a problematika szinte hiányzik. Ugyancsak most tudtam meg egy új felmérésből, hogy a gyerekek rossz olvasási teljesítményéért a pedagógusok talán 10 százalékban teszik felelőssé önmagukat, illetve az iskolát, és 80-85 %-ban a szülőket.  Vagyis a legrossabbul induló gyerekeink olyan iskolába járnak, ahol a felelősök nem gondolják komolyan, hogy nekik dolguk lenne a hátrányok behozása. Ezzel olyan iskolát adunk nekik, és olyan feltételeket teremtünk, hogy a rosszul indulók aktív munkavállalók és tudatos állampolgárok lehessenek. Nem adjuk meg nekik azt, ami a gödörből kiemelkedésben segít. A miniszterelnök ezzel kapcsolatban mondott egy  olyan mondatot, amelybe  muszáj belekötnöm. Azt mondta el, hogy milyen 3 dologra kell törekednie minden állampolgárnak: munkára, a normák betartására, és arra, hogy a gyerekre ne örökítse át a szegénységet. Nem olyan régen találtam egy latin eredetű közmondást, amelyik úgy szól, hogy a lehetetlen senkitől sem követelhető. Tényleg elég jól ismerem ezt a nyomorvilágot. A lehetetlen nem követelhető. Nem követelhetem, hogy ne örökítse át a gyerekére a nyomort, amikor ott a patkány, nincs ott az étel és így tovább. Muszáj segíteni benne, hogy ez az átörökítés kevésbé legyen. De őrá nem terhelhetem a felelősséget, miután ledobtam őt a létráról amire valahogy felkapaszkodott. Azt gondolom, hogy igen, az átlag, hogyha jól mennek a dolgok, akkor a mi átlagunk egy picit talán közelíteni fog az ő átlagukhoz, de nem lehet nem megnézni, hogy ezek a jövedelmek hogy oszlanak el.

Azt hiszem, hogy ezzel már átléptem a harmadik és utolsó kérdésemhez, hogy mitől várjuk azt, hogy ez a közelítés megtörténjen. Az első dolog, amitől mindig várni szoktunk közelítést,  a gazdaság növekedése, ami – tartós feltételezések szerint, „lecsurog”. Húsz éve azonban azt látjuk, hogy a gazdaság, ha csökken, akkor elszív a szegényektől még inkább, mint a jobb helyzetűektől, ha meg növekszik, akkor nem csurog le mindenhova, hanem oda csurog, ahol a csatornák ki vannak épülve. Tehát a területi különbségek és társadalmi különbségek szakadatlanul nőnek, mert a csatornák csak a relatíve jobb helyzetek felé vannak kiépítve.  Tehát ettől ne várjunk semmit, hogyha nem építünk csatornákat.  A második várakozás az, hogy az egyének több önfelelősséget mutatnak, több önrészt fizetnek, többet öngondoskodnak. Ez a várakozás bizonyos esetekben már be is jött. A jobb helyzetűek maguk vásárolnak maguknak iskolát, lassan kórházat és orvost is. Ezzel a rendszer szakad, szegregálódik is. Ugyanakkor ezeket az elmozdulásokat a polgárok harmadától aligha várhatjuk el, hiszen a lehetetlen senkitől sem követelhetjük. És a harmadik megoldás  az állami felelősség növekedése lenne. De éppen ennek mond ellent az, hogy mindent csökkenteni akarunk, állami közfelelősséget, pénzek elvonását stb. Kérdés, hogy a mai költségvetési szigor és a nagyon megkerülhetetlen államcélok mellett lehet-e ez másképp? Lehet-e több szolidaritás,  ha baj van? Kérdés persze, hogy mi a szolidaritás: a szegények szűkmarkú segélyezése, vagy például a tisztességes progresszív adófizetés? Azt gondolom, hogy válság idején normális országok különadót szoktak bevezetni. Mi megszüntetjük a 4% különadót, csökkentjük az adót, majdnem hogy elmegyünk az egykulcsos adórendszer irányában. Ezzt válság idején és szolidaritás idején mélységesen elhibázottnak vélem. Azt ránk kényszeríthetik külső hatalmak, hogy tartsuk a  3,8% kölségvetési hiányt, de azt nem szokták soha megmondani, hogy ehhez  mennyit kell elvonni, és milyennek kell az adórendszernek lenni. E pillanatban a magyar adórendszer az EU átlag 13%, a mi SZJA átlagunk 10,8%, tehát ezt most csökkentettük tovább. Nincs arról szó, hogy ilyen kényszerek lennének, ez valamilyen másfajta akarat, amit most se idő, se lehetőség megbeszélni. Mégis azt gondolom, hogy nem biztos az, hogy válság idején kell azokat az elmozdulásokat megcsinálni, amelyekre talán, de egyáltalán nem biztos, hogy szükség van. Ugyanilyen probléma, ugye, a feketemunkát egyre szigorúnn eszközökkel akarjuk megszüntetni. Az új szabályozás olyan mértékben szigorú, hogy valószínűleg  40%-ot kell fizetni annak, aki előző nap megmondja elektronikusan az államkincstárnak, hogy ő másnap két embert fog foglalkoztatni. Nem fog menni. A fekete munka – minden káros vonása ellenére – a szegények egyik eszköze a nyílt piac felé, a megélhetési bűnözés ellen, és még a kisvállalkozóknak is szükségük van rá. Fehéríteni nagyon kellene – de nem életidegen módon.

Még egy utolsó kérdéshez szeretnék reagálni a miniszterelnök beszédéből, arra, hogy kit fenyeget a válság. Azt hiszem, hogy Bajnai Gordonnak teljesen igaza van, súlyosan veszélyeztetett a középosztály, amelyik alól kicsúszik a talaj. Nem kis mértékben az egzisztenciáját féltő és vesztő középrétegek a rasszista és szegényellenes  populizmus talaja, ez volt a fasizmus ébredése idején, és ez ma is.  Ez is politikai szempontból, emberi szempontból érthető: félelmes,  amikor az ember alól kicsúszik az élet. De mi azt tapasztaljuk, hogy akik már szegények, és akik húsz éve szegények, ott is a halálig lehet tovább szegényedni. Egyszerűen elképesztő, hogy mennyire lehet, és erre mondom azt, hogy itt a minimum szolidaritás a bajban az, hogy legalább ne vegyük el a két-három gyerekes családoktól azt a családi kiegészítő segélyt, amit eddig kaptak. Mert ez most elvevődik január elsejével, nem tudjuk, de legalább 100-200 ezer gyereket érint a dolog. Tehát a szolidaritás a bajban azt gondolom, hogy horizontálisan is, meg mindenféleképpen kell működjön, a középosztály felé is, és őfeléjük is. Egyébként tudom, hogy a mozgástér rettenetesen kicsi. De  még mindig egy pár vészhelyzet megmenthető. Néhányat  már megoldott a kormány, néhány látszatmegoldás is van, de még lenne mit megmenteni – például a szaporodó kilakoltatások ellen jobb védelmet találni. Ezek persze csak tűzoltások. Majd valamikor a baloldalnak, amikor sok ideje lesz, át kéne gondolnia arról, amiről itt korábban beszéltem: mik is a hosszabb távú célok, mik lennének ezekhez az eszközök? Igen, ezen érdemes lenne dolgozni.

 Köszönöm a figyelmet.

Kapcsolódó letölthető anyagok: 

1.ábra.doc

2.ábra.doc

3.ábra.doc