Nemrég ünnepelte a német közélet Richard vonWeizsäcker egykori köztársasági elnök kilencvenedik születésnapját. Ebből az alkalomból sok interjú készült a konzervatív, kereszténydemokrata politikus. Egyik rádióinterjújában hallottam tőle, hogy valamikor a hatvanas évek közepén konzervatív értelmiségieknek az ottani evangélikus egyház által szervezett körében jutottak együttesen arra a megállapításra, hogy el kell fogadni az Odera-Neisse határt, adottságnak kell tekinteni a II. világháború utáni rendezést, mert mindennél fontosabb a megbékélés Lengyelországgal. Nem sokkal később a Willy Brandt által vezetett szociáldemokrata–szabad demokrata kormány ezt a törekvést a hivatalos kormánypolitika rangjára emelte. Ez volt az új keleti politika, amely, bár egy ideig még számolnia kellett az akkori parlamenti jobboldal ellenkezésével, véglegesen elfogadta a II. világháború utáni európai rendezést, létrehozta a Lengyelországgal, Csehszlovákiával kötött alapszerződéseket, és kialakította akkor az NDK-val való rendezést. Tulajdonképpen ennek alapján juthatott el Németország az újraegyesítéshez. Azt kell mondanom, hogy amit akkor von Weizsäcker szűk körben megfogalmazott, majd a Brandt-kormány hivatalos kormánypolitikára emelt, ez ma az egész német politikai osztály számára evidencia. Elfogadja a német politika minden szalonképes szereplője Németországban annak ellenére, hogy tizenötmillió német kitelepítése a Szovjetunióhoz, Lengyelországhoz és Csehszlovákiához került területekről, valamint a többi kelet-európai ország német kisebbsége zömének a kitelepítése súlyos méltánytalanság volt. Súlyos áldozatokkal, sok-sok emberélettel járt. És mégis Németországban ez a kérdés ma tudományos műhelyek témája, és nem témája a politikának, nem kerül a Parlament napirendjére. Németország számára a cseh–német megállapodás, a lengyelekkel való együttműködés a politikai konszenzus része, az új német külügyminiszter első útja már nem is Franciaországba, hanem Lengyelországba vezetett. Minden módon jelzik, hogy számukra ez a megbékélés végleges.

 

Magyarországnak és az egész volt szocialista térségnek 1990 után megvolt az esélye arra, hogy eljusson ugyanide. Elvégre az a helyzet, amit Duray Miklós könyvéhez írt előszavában Csoóri Sándor olyan találóan jellemzett, nevezetesen, hogy a kommunista rendszerben a nemzeti kisebbségek kettős elnyomás alatt élnek, hiszen nincsenek civil szervezetek, nincsenek egyházak, nincs menekülési lehetőség saját intézményekbe az állami elnyomástól – ez a helyzet megszűnt. És ha nem is simán, de látványosan haladt előre 1989–90-től a magyar kisebbségek emancipációja a szomszéd országok többségében: a kommunista rendszer megdöntése Csehszlovákiában is, de kiváltképp Romániában a többség és a magyar kisebbség közös műve lehetett, és ez hatalmas esélyt kínált fel a probléma új rendezésére.

 

Az első ciklusban az MDF vezette kormány idején egyfajta kettősség jellemezte a nemzeti kérdés kormánytöbbség általi megközelítését: az egyik oldalon Antall József nagyon szerencsétlen indító mondata, hogy 15 millió magyar miniszterelnökének tekinti magát – még ha hozzá is tette, hogy lélekben –, de ugyanakkor az Antall-kormány kötötte meg az első alapszerződéseket, először Horvátországgal, majd Ukrajnával. Igaz, Antall kijelentette, hogy ez nem precedens. Mégis, ez nagyon fontos előrelépés volt egy európai típusú viszony kialakítására a szomszédos országokkal, és a kisebbségi kérdés európai típusú kezelésére. Nem véletlen, hogy az ukrán alapszerződés vezetett a magyar jobboldal hasadásához, hiszen az ukrán alapszerződést az MDF, a KDNP és a Fidesz támogatta, ezzel szemben a Kisgazdapárt és az MDF-ből kivált Csurka-féle szárny – amiből később a MIÉP lett – elutasította. Az alapszerződés támogatója volt természetesen az akkori ellenzékben a Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége is. Ebben az indításban tehát megvolt a pozitív kibontakozás lehetősége. Történelmi jelentőségűnek tartom azt, hogy az 1994-ben megalakult szocialista–szabad demokrata koalíció határozott és elvi alapon ment tovább azon az úton, amit az Antall-kormány kevésbé következetesen elindított. Azzal kezdődött a dolog, hogy a szocialista–szabad demokrata többség elutasította a beneši dekrétumok évfordulójára az akkori jobboldali ellenzék által benyújtott, tiltakozó és hatályon kívül helyezést követelő határozati javaslatot. Pedig a beneši dekrétumok embertelenek, méltánytalanok voltak, alapvető emberi jogokat sértettek, de a szocialista–szabad demokrata parlamenti többség világosan látta, hogy Magyarország ezt nem vetheti fel, mert ezzel semmit sem használ, csak károkat okozhat. Az MSZP-SZDSZ koalíciónak volt bátorsága és ereje, hogy erre nemet mondjon. (A szlovákiai magyarok pártja sem vetette fel az 1998-as majd 2002-es koalíciókötéskor.) A nagy eredmény előbb a szlovák, majd a román alapszerződés volt. Azért volt ez hatalmas eredmény, mert Magyarország a szlovák alapszerződésben először fogadtatta el ötven év után azt, hogy a kisebbségek helyzete nem belügy, hanem az államközi kapcsolatok ügye. Először Szlovákia, majd Románia elfogadta azt, hogy Magyarország érdekelt a kisebbségek helyzetében és államközi szerződésben garantálták a magyar kisebbségek jogait Szlovákiában illetve Romániában. Ez volt az az út, amin az európai normák felé lehetett haladni. Egyetlen dolgot adott Magyarország ebben a két alapszerződésben: megerősítette azt, hogy elismeri a határokat. Ez természetesen adottság volt, de ez is elég volt ahhoz, hogy a magyar jobboldal lényegében egységesen – az akkori MDNP tartózkodása mellett – elutasítsa ezeket az alapszerződéseket, amire semmilyen józanul elfogadható okot nem lehet találni. Annak a politikának, amit a szocialista–szabad demokrata kormánykoalíció folytatott, az volt a lényege, hogy mindent megteszünk azért, hogy a határon túli magyarok, magyar kisebbségek minden jogot megkapjanak azokban az országokban. Ehhez megszereztük a nemzetközi támogatást – nem véletlen, hogy Párizsban írták alá a szlovák alapszerződést. Abból indultunk ki, hogy ők abban az országban élnek, az abba a társadalomba való integrációban érdekeltek. A szocialista–szabad demokrata koalíció e politikája összhangban volt azzal a politikával, amit Markó Béla vezette RMDSZ illetve a Bugár Béla vezette Magyar Koalíció Pártja folytatott Romániában és Szlovákiában. Kisebbségi jogokért küzdöttek, nyelvhasználatért küzdöttek, szimbólumaikért küzdöttek, iskolarendszerükért küzdöttek, gazdasági lehetőségeikért is küzdöttek, de integrálódva annak az országnak a társadalmába, politikai rendszerébe, ahol élnek, amit kifejez az a tény is, hogy parlamenti képviselőket állítottak, részesei lettek a parlamenti életnek, beléptek a kormánykoalícióba, amikor ez lehetséges volt, és amikor ehhez partnereket találtak. Ez a kisebbségi kérdés kezelésének világos, egyértelműen európai típusú modellje. Ezzel állt szemben a magyar jobboldal, amely akkor, az 1994-es kormányváltás után már a Fidesz vezetésével egészében képviselte azt az álláspontot, amit az első alapszerződések idején még csak az MDF Csurka-féle szárnya és a Kisgazdapárt képviselt: a beneši dekrétumok felvetésének politikáját, az alapszerződések elutasításának politikáját. Még ellenzékben hozzák létre a szocialista–szabad demokrata kormánnyal szemben a Magyar Állandó Értekezletet, és azután kormányra kerülve a Fidesz vezette kormány intézményesítette azt, ami a magyar állam és a kisebbségi pártok, szervezetek közötti közjogilag intézményesített kapcsolatot jelenti, majd jött a státusztörvény, ami a szomszéd országokban élő kisebbségi magyar személyek és a magyar állam intézményes kapcsolatát jelenti, ami teljesen ellentétes irány a szocialista-szabaddemokrata koalíció által képviselt iránnyal. Ez a törvény az európai intézményekben, az úgynevezett velencei bizottságnál megbukott, és Magyarországot arra kényszerítették, hogy több lépésben ezt a törvényt lényegében üresítse ki. Nem tehetett mást, a román és a szlovák diplomácia ezt elérte. Ezeknek az intézményes megoldásoknak, amiket a Fidesz-kormány alkalmazott, ugyanis az a lényege, hogy a magyar államot és a kisebbségben lévő magyar személyeket közjogilag összekapcsolja. Ezt hirdeti úgy, mint a magyar nemzet határokon átívelő egyesítése, ami megkérdőjelezi a kisebbségben lévő magyaroknak a szomszéd országok politikai közösségébe való integrációját. Ez az a szomszéd országokkal folytatott hidegháború, amit a kormányzati hatalom elvesztése után a jobboldal azon a módon folytatott, hogy fölkarolta a Patrubány Miklós vezette Magyarok Világszövetsége által kezdeményezett népszavazást, és ezzel olyan álláspontot foglalt el a Fidesz és a többi jobboldali párt, amit korábban kormányuk még elutasított. Ez viszi a végletekig a közjogi intézményi kapcsolatot a kisebbségi magyarság és a magyar állam között. Igaz, hogy a jobboldal ezt a népszavazást elveszítette, hiszen az ország lakosságának mindössze 18 százaléka szavazott igennel a népszavazási kezdeményezésre, miközben 17 százalék ellene szavazott, a többség pedig nem vett részt a népszavazáson, és így az érvénytelen lett. Ez hatalmas vereség volt a jobboldal számára, mégis a szocialista párt defenzívába szorult. Már ennek a defenzívának volt a része, amikor a szocialisták megszavazták a státusztörvényt, és azt egyedül az SZDSZ utasította el. Később a szocialista párt a Szülőföld Programmal próbálkozott, de intézményesítette a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma című, szintén intézményes kapcsolatot jelentő szerveződést, majd pedig elfogadta a Fidesz által kezdeményezett parlamenti politikai nyilatkozatot a szlovák konfliktusban. Folyamatos defenzívában volt tehát a nemzeti kérdésben. Ennek a hátrálási folyamatnak volt a végpontja az, ami az elmúlt két hétben történt. A Fidesz és a Jobbik törvénybe iktatta a maga parlamenti többségével a kettős állampolgárságot. Ez a kettős állampolgárság teljesen ellentétes az Európában elfogadott nemzetközi normákkal. Igaz, hogy kettős állampolgárság sokfelé van, mint a migráció, a családi kapcsolatok, a munkavállalás, az emberek mozgásának a velejárója. Kettős állampolgárság, mint a kisebbségi kérdés kezelése azonban csak a Balkánon van. Olyan dél-kelet európai átalakuló országokban, amelyek tulajdonképpen nem ismerik el az adott etnikum határok általi megosztottságát: ez Románia, Szerbia és Horvátország esete. Máshol, Nyugat- és Észak-Európában, ahol szintén van kisebbségi kérdés, ahol van autonómia, ahol vannak kisebbségi jogok, sehol sem az anyaország által felkínált állampolgárság jelenti a kisebbségi kérdés megoldását. A Fidesz és a Jobbik e kezdeményezése csak nemzetközi konfliktusokat gerjeszthet, és súlyos helyzetet teremthet Magyarország és szomszédai kapcsolatában. Hozzá kell tennem, hogy az eljárás mindenképpen ellentétes a magyar–szlovák és magyar–román alapszerződéssel is, de meggyőződésem szerint ellentétes a nemzetközi normákkal a törvény tartalma is. Az időzítés világosan mutatja, hogy a magyar jobboldal számára a magyar kisebbségek érdekei valójában nem számítanak. Az, ahogy ők a szlovákiai magyar pártok egybehangzó kívánságával bántak, az ennek minden korábbinál egyértelműbb bizonyítéka. Azt mondják, az igenlő szavazatukat indokoló szocialista politikusok, hogy a kettős állampolgárság most már csak szimbolikus kérdés. Ez igaz, de minek a szimbóluma? Annak a szimbóluma, hogy Magyarország nem fogadja el a II. világháború utáni rendezést. Annak a szimbóluma, hogy Magyarország kiterjeszti a magyar politikai közösséget Magyarország határain túlra. Ilyen szimbolikus döntést nem szabad elfogadni, nem szabad támogatni. Az időzítéssel is baj van, de a törvénynek maga a ténye az, ami szerintem annak a politikának a talaján, amit a Horn–Kuncze-kormány, a szocialista–szabad demokrata koalíció követett, nem elfogadható. Szeretném hozzátenni, hogy nagyon fontos dolog, hogy ez a törvény egyidejűleg született az úgynevezett Trianon emléktörvénnyel. Ez a Trianon emléktörvény, illetve a kettő együttes elfogadása nagyon világos üzenet Magyarországnak, a szomszéd országoknak és Európának. Azt üzeni, hogy Magyarország nem fogadja el a trianoni békeszerződést, nem fogadja el, hogy a szomszéd országokban élő magyarok annak a másik országnak a politikai közösségébe tartoznak. A szocialista képviselőcsoport az emléktörvényre végül nemmel szavazott, de ezt azzal indokolta, hogy a módosító javaslataikat nem fogadták el. Azt gondolom, hogy a Trianon emléktörvénynek nem a szövegezésével van baj, hanem a tényével van baj. Azzal, hogy 2010-ben a Magyar Országgyűlés ilyen törvényt hoz. Ormos Máriának van dolga a trianoni békeszerződéssel és nem a politikusoknak, mint Európa más felvilágosult országaiban. Ha végigolvasom ezt a törvényszöveget, a szocialista módosító javaslatokkal, ezen a törvényen akkor is végigvonul a 20–30-as évek szemlélete. Csak egy példát mondok, az szerepel Kövér László és Semjén Zsolt eredeti szövegében, hogy nem volt jó megoldás „az idegen hatalmak segítségével végrehajtott újabb határmódosítás”. A szocialista módosító javaslat ehhez képest azt mondja, hogy nem megoldás „az adott területek nemzetiségi viszonyaira és minden ott élő akaratára tekintet nélkül végrehajtott újabb határmódosítás”. E szövegezés is nyitva hagyja azt a lehetőséget, hogy a dolog valamiféle, másfajta határmódosítással lenne rendezhető. Itt tehát elfogadhatatlan mértékben hátráltak meg a szocialisták a jobboldal előtt.

 

Az európai baloldalnak, a nemzetközi szociáldemokráciának gazdag hagyományai vannak. Ennek a hagyománynak sok dicsőséges eleme van, és van néhány szomorú eleme. Az egyik legszomorúbb eleme 1914, amikor az európai szociáldemokrácia meghátrált a kormányok háborús döntései előtt. A szocialista frakció ezekkel a döntéseivel tulajdonképpen az 1914-es hagyományhoz nyúlt vissza. Csak az a néhány képviselő, aki nemmel szavazott, képviseli azt, amit zimmerwaldi baloldalnak neveztek annak idején. A történelem megmutatta, hogy bármilyen kevesen voltak akkor, a zimmerwaldiaknak volt igazuk. Szerintem most is.