A Trianonnal összefüggő kérdések megítélését Magyarországon a békeszerződés megkötésének pillanatától fogva aktuálpolitikai megfontolások determinálták. Az egymást követő történelmi korszakokban a kérdés folyamatos napirenden tartása mögött ugyanúgy napi politikai érdekek húzódtak meg, mint más korszakokban Trianon agyonhallgatásának hátterében. A harmincas évek irredenta, bosszúvágytól átitatott politikáját a Kádár-rendszer idején negyven év hallgatás követte. A Horthy-rendszer agresszív, mindent átható, radikális irredentizmusa éppen úgy akadálya volt a Trianonról szóló racionális párbeszédnek, és az eseményekkel való szembenézésnek, mint a Kádár-rendszer bűntudatot sugalló hallgatása. Trianon kérdésének az államszocializmus idején való tabusítását mi sem jellemzi jobban, mint hogy a korabeli, a történelmi tudat sajátosságait feltárni kívánó kutatásokban alig esik szó a kérdéskörről, miközben egy 1976-ban végzett kutatás tanúsága szerint a lakosság 70 százaléka állította saját magáról, hogy „mély keserűséggel tölti el a trianoni békekötés”. Hogy Trianon kérdése milyen elevenen jelen volt a mélyrétegekben, azt illusztrálja az a tény is, hogy az emberek többsége 1975-ben – a diktatúra idején – is vállalta azt a véleményét, hogy helyeselte az erdélyi és felvidéki területek visszacsatolását, miközben a történelemoktatás és a hivatalos propaganda „megérdemelt büntetés”-ként interpretálta a békeszerződés égbekiáltó igazságtalanságait. A napirenden tartás és agyonhallgatás kettőssége a rendszerváltozást követően is folytatódott, ekkortól azonban nem egymást váltogatva, hanem egyszerre volt jelen a közéletben e két tendencia.  A jobboldal a harmincas évek hagyományait folytatva, „nemzeti nagylétünk nagy temetője”-ként tekintve Trianonra, a hajdanvolt nemzeti nagyság és az „egyedül vagyunk” egyvelegét felmelegítve a magyar felsőbbrendűség és a nacionalizmus bővizű forrását találta meg a trianoni trauma napirenden tartásában, a baloldal pedig a Kádár-rendszer hagyományait folytatva a kérdés folyamatos szőnyeg alá söprését, a probléma nem létezővé degradálását választotta. S bár e két stratégia látszólag élesen szemben áll egymással a végeredményt tekintve mégis egymást erősítve járultak hozzá a szembenézés és józan értékelés elmaradásához, a történelmi mítoszok és hazugságok életben tartáshoz.  A magyar társadalom a Trianonhoz vezető út egyes stációival éppen úgy nem nézett mind a mai napig szembe, mint a XX. század egyetlen más traumájának okaival sem. Ezért válhat a történelem a napi politikai küzdelmek martalékává. És minthogy a jobboldali, egyre agresszívebben megjelenő sérelmi attitűddel, populista nacionalista retorikával szemben a baloldalon az elmúlt 20 évben semmiféle érdemi értelmezési alternatíva nem fogalmazódott meg, így az elmúlt évtizedben látványosan változott, a jobboldal által alkotott értelmezési kerethez igazodott a felnőtt lakosság Trianon-képe. Bár a magyar jobboldal nap mint nap hangsúlyozza, hogy Trianont a magyar történelem legsúlyosabb tragédiájaként tartja számon, az ezzel kapcsolatos ismeretek számos kívánnivalót hagynak maguk után. A lakosság több, mint fele sem azt nem tudja, hogy melyik évben került sor a békeszerződés megkötésére, sem azt, hogy milyen területi veszteséget jelentett ez Magyarország számára. Más nézőpontból tekintve azonban azt is megállapíthatjuk, hogy az elmúlt években számottevően bővült az alapvető tényekkel tisztában lévők aránya. Míg 2002-ben még csupán a felnőtt lakosság alig több, mint negyede, 2007-ben már 40 százaléka tudta helyesen megnevezni a békeszerződés megkötésének évét, és míg az ezredfordulót követő évben csupán a megkérdezettek harminc százaléka volt tisztában a ténnyel, hogy Magyarország területének mekkora részét veszítette el 1920-ban, alig öt évvel később már 44 százaléka adott helyes választ az ezt firtató kérdésre. Bizonyos értelemben meglepő, hogy a legfiatalabb, tanulmányait éppen hogy befejező generáció tagjai kevésbé tájékozottak, mint a felnőttek általában. A 18-30 éves korosztály tagjainak, alig több, mint egyharmada adott helyes választ a szerződés megkötésének évét firtató kérdésre, és alig 15 százalékuk volt tisztában azzal, hogy területének mekkora részét veszítette el az ország 1920-ban. 

Ami Trianon okait, a Magyarország számára rendkívül igazságtalan békeszerződés hátterében meghúzódó  magyarázatokat illeti, ebben a vonatkozásban igen erősen keverednek a racionális és irracionális elemek a közgondolkodásban. Viszonylag széleskörű konszenzus mutatkozik annak elfogadásában, hogy az okok között meghatározó szerepet játszott a tény, hogy Magyarország vesztesként fejezte be az első világháborút, a felnőtt lakosság háromnegyede említette ezt a momentumot Trianon egyik okaként, a második leggyakrabban említett motívumban – a győztes hatalmak Magyarországgal szembeni bosszúvágya – azonban már távolabb esik a racionalitások világától. A felnőtt lakosságnak a jobboldali narratíva által determinált, meglehetősen egyoldalú, elfogult történelemszemléletét igazán az jelzi, hogy a békeszerződés hátterében meghúzódó magyarázó tényezők közül a legkevesebben Magyarország nemzetiségi politikáját, ill. az ország területén élő nemzetiségek elégedetlenségét említették.  Alig minden tizedik felnőtt magyar állampolgár gondolja úgy, hogy a Magyarország terültén élő nemzetiségekkel szembeni méltánytalan politika – az erőszakos asszimilációs törekvések, a nemzetiségek jogegyenlőségének és kulturális autonómia törekvéseik megtagadása – fontos szerepet játszott abban, hogy a békeszerződés feltételei az ország számára ennyire kedvezőtlenül alakultak. A helyzetet mi sem jellemzi inkább, mint az, hogy a Trianonhoz vezető út elsődleges okai között háromszor annyian említették a Magyarországon tevékenykedő baloldali és zsidó erők aknamunkáját, Clemanceau francia elnök magyar menye iránt érzett gyűlöletét, a franciák Magyarország iránti hagyományos ellenszenvét, mint a korabeli politikai elit által alakított nemzetiségi politikát, egy olyan országban, amelyben az összlakosság felét sem érte el a magyar anyanyelvű lakosság aránya.

A leglátványosabb változás 2002 és 2007 között annak megítélésében következett be, hogy vajon a XXI. századi Magyarországnak mi a teendője Trianonnal kapcsolatban. Míg 2002-ben még mindössze a felnőtt lakosság 18 százaléka vélekedett úgy, hogy a békeszerződés következményeibe soha nem nyugodhatunk bele, mára két és félszeresére emelkedett azok aránya, akik szerint soha nem törődhetünk bele abba, ami Trianonban történt, és közülük minden harmadik megkérdezett úgy véli, hogy semmilyen eszköz igénybevételétől nem szabad visszariadni annak érdekében, hogy az elcsatolt területek visszakerüljenek Magyarországhoz. Ezzel párhuzamosan 34-ről 24 százalékra csökkent azok részesedése, akik a beletörődés mellett foglalnak állást, és lényegesen kevesebben vannak azok is, akik szerint Trianon kérdésére hosszabb távon az Európai Unió bővülése és megerősödése jelenthet megoldást. Az előbbiekre rímel, hogy jelentősen emelkedett azok aránya is, akik helyeslik és támogatják azoknak a parlamenti pártoknak a politikáját, amelyek folyamatosan napirenden tartják Trianon kérdését.  Jól látható, hogy az elmúlt évtizedben látványos fordulat következett be a felnőtt lakosság Trianonhoz való viszonyában; az intenzív jobboldali retorika hatására jelentősen bővült azok tábora, akik nem az egységesülő Európában, hanem valamiféle revansban keresik a megoldást a 90 évvel ezelőtt megkötött méltánytalan békeszerződésre. Ugyanakkor azonban ugyanezek az emberek figyelemreméltó tudatlanságról tettek tanúbizonyságot, amikor arról kérdeztük őket, hogy mit tudnak az elcsatolt – és általuk visszacsatolni vágyott – régiók és nagyvárosok lakosságának nemzetiség viszonyairól. Azok körében, akik szerint soha nem törődhetünk bele a Trianonban történtekbe, és mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy az elcsatolt területek visszakerüljenek Magyarországhoz, mindössze 15 százalék rendelkezik viszonylag releváns ismeretekkel arról, hogy hogyan is alakulnak napjainkban e területek demográfiai, nemzetiségi viszonyai, háromnegyed részük viszont rendre jelentős mértékben felülbecslési a magyar lakosság számarányát az említett régiókban. Erdélyről például, ahol a magyar anyanyelvű lakosság aránya 21 százalék, a visszacsatolás mellett érvelők csaknem fele úgy gondolja, hogy ma is 50 százalék felett van a magyar anyanyelvű lakosság aránya, és hasonló arányú – átlagosan legalább háromszoros – felülbecsléssel szembesülhettünk az összes elcsatolt régió esetében, ami azt jelzi, hogy a valósággal köszönőviszonyban sem lévő etnikai összetételű területek visszaszerzéséről ábrándoznak a nagy Magyarország illúzióját kergető honfitársaink.