A Magyar Demokratikus Charta nevében szeretettel köszöntöm önöket, köszöntelek mindannyiótokat ezen az első tavaszi napon.

Orbán Viktornak igaza van abban, hogy itt az idő. Az idő ugyanis olyan, mint az élet. Hol lassan, egyenletesen folyik, hol pedig összesűrűsödik. De eljön a pillanat, amikor valamit el kell döntenünk.

            Ilyen pillanathoz értünk el most. Miért? Húsz éves rendszerváltás. Valamit elkezdtünk, de nem jutottunk a végére. Nem egészen váltotta be, amit akartunk. Sokat beváltott, de nem eleget

Most az a kérdés, válasszatok: merre tovább. Ez bonyolultabb, mint Petőfi idején, mert mindenki így érzi, de különbözőképen akarja megoldani

            Bocsánatot kérek, de ezzel máris benne vagyok az országértékelésben. Van egy olyan közhangulat a sajtóban, amely vitatja, hogy kinek szabad országértékelni. Én most nem azt vitatom, hogy az utánam következő második felszólalónak szabad-e. De azt állítom, hogy nekem például nem tilthatja meg senki, és rajtam kívül senkinek, így Önöknek, Nektek sem.

            Mert az a demokrácia alapja, hogy mindenki szabadon fogalmazza meg véleményét, és a szerint döntsön.

            Nézzük csak, hogy ki szokta ma naponta értékelni az ország helyzetét éppen a sajtóban? A következők: 1. A politikusok, 2. A politológusok. 3. Az újságírók. 4. A szakemberek. 5. A betelefonálók és a levélírók. És ki fogja még? A szavazók. Remélem, sokan lesznek

            Mit ajánlunk mindenkinek megfontolni, ha az ország helyzetét akarja értékelni. Rövid leszek, mert ez az utánam második szónok feladata. Inkább interjút készítek magammal.

Csak az, hogy kilépjünk a puha diktatúrából, fél-piaci gazdaságból, és egyharmados társadalomból? Nem, ennél is több: hogy kilépjünk az évszázados zsákutcából.

Nem, mert ezt akarta már Szent István is. Meg aztán Mátyás király, Széchenyi, Kossuth, Ady, Bartók, Jászi Oszkár, Nagy Imre, Bibó István, Veres Péter és Márai Sándor.

Igen. Létrehoztuk a demokrácia alapjait, a jogállamot, a piacgazdaságot, biztosítottuk a társadalom szabadságát és önrendelkezését. Óriási fordulat, évszázadok álma valósult meg, pontosabban: kezdett megvalósulni.  

Hogy csak kezdett, a folyamat ugyanislelassult. És a társadalom ezt nagyon is érzi.

            Miért, mit érez?Azt, hogy a társadalom szerkezete nem változott. Minket (és egész Közép-kelet és Kelet-Európát) az különböztet meg Nyugat-Európától és Észak-Amerikától, hogy több a szegény, megrekedt, sőt reménytelen helyzetű ember. Ők nem érzik a fordulatot.

Egyrészt a politika. Minden eddigi kormány és politikai párt, mert nem néztek szembe a feladat nagyságával. És nem tárták azt világosan a társadalom elé. Másrészt az egész társadalom, mert ebbe a többség belenyugodott, sőt a magyarság példamutató héroszai által olyannyira ostorozott csodavárásba merevedett. És a politika bűne, hogy ezt a csodavárást többnyire nem gyógyítani akarta, hanem kihasználni.

            Mit kellett volna, és mit kell csinálni? Végigvinni a reformokat. Hol? A gazdaság további szerkezeti változásában (adózás, foglalkoztatás, vállakozás), az államháztartásban (költségvetés), az önkormányzat rendszerben, a nagy társadalmi rendszerekben (szociális ügyek, iskola, egészségügy). Ez az egyetlen lehetséges út ahhoz, hogy azok is részesüljenek a jóléti magasabb szintjében, akik eddig vesztesek voltak. És ez különösen vonatkozik a társadalom leginkább veszélyeztetett csoportjára, a cigányságra.

Nem történt tehát semmi? Valóban senki sem lépett ki az ördögi körből?

A vicc az, hogy történt. Szakítottunk a hazugságok mindkét féle rendszerével. Mert kétféle volt: ki a magunk „tsinálmánya”, ki a másé.

Nem mondom meg. Ha megmondom, ráismernek, már pedig amikor egyszer már ráismertek, bizonyisten fel akarták kötni.

Hatalmas project, mondhatni KFT (azaz: korlátolt felelősségű vállalkozás) indult meg a következő programmal: „Mi újra meg újra megígérjük, ti pedig csak várjátok, csak várjátok tovább az új magyar csodákat ”

De ez még nem minden. Létrejött egy másik vállalkozás is, a gárda, amely a pisszenést sem tűrő populista tekintélyuralmat akarja visszaállítani. Ma március tizenkilencedike van. Én megéltem 1944. március tizenkilencedikét. Nem kívánom senkinek még egyszer.

            Mi lett ennek a következménye? Iszonyú nehéz helyzet keletkezett. Azok, akik szembeszálltak a hazugságokkal és folytatni akarták a reformokat, kisebbségben maradtak a KFT-vel szemben. De nem hagyták abba, és mindvégig a reformok mellett maradt egy bár kisebb, de elszánt és színvonalas csoport: szociáldemokraták, liberálisok, modern szellemű konzervatívok.    

De igen! Megtörtént a fordulat, majdhogynem a csoda. Éppen a leges-legfontosabb valósult meg, minden további lépés sine qua non-ja: az államháztartás reformja, a válság egész Európában élenjárónak minősített kivédése, éppen a reformok továbbvitele által. Úgy hogy közben építettek (például autópályát és nemcsak azt) és a társadalom életszínvonalát is megőrizték, sőt néhány százalékkal növekedett. 

            Elég ez? Nem elég, de kezdetnek jó. Egy nem tudatosan felbolygatott országban ennek örülnének, sőt ünnepelnék. Most az az idő kérdése, hogy lehet-e folytatni.

Jelentem – mert nem titok, hogy én hová tartozok – hogy a Magyar Szocialista Párt a nemzet felemelkedése érdekében vállalja a reformok útját.

A Szocialista Pártban vannak és lehetnek viták, mert demokratikus párt vagyunk. De a döntő kérdésekben megegyezünk, mert demokratikus párt vagyunk. Felmértük a helyzetet, hogy az eljött idő mire ad lehetőséget.

Felmértük, hogy ha folytatjuk a reformokat, miben lehet a következő években javítani a társadalom egészének helyzetén, lehetőségén. És arra készül, a miniszterelnök jelölttől kezdve minden meggyőződéses baloldali honfitársunk, hogy megtegye. Szövetségben szociál-liberális és reform-konzervatív honfitársainkkal. Mai összejövetelünk ezt kívánja megerősíteni.

            Azzal kezdtem, hogy itt van idő. De nem arra, hogy visszakanyarodjunk a Horthy és Kádár korszak langyos diktatúrájához, a király nélküli királysághoz. Hanem a társadalom együttes, közösen, demokratikusan, nehézségeivel együtt is demokratikusan vállalt megújulására. A 20 év azt bizonyítja, hogy ez nemzeti felemelkedésünk egyetlen járható útja. 

Kapcsolódó letölthető anyagok: 

Vitányi Iván beszél.jpg