Hölgyeim és Uraim! Köszönöm a meghívást! Megtiszteltetés számomra, hogy ma délután itt lehetek. Engedjék meg, kicsit el vagyok bizonytalanodva, hogy három ilyen nagyszerű előadás után mit mondhatok én még Önöknek, mi az, ami még nem hangzott el, és mivel tudnám Önöket egy kicsit biztatni, pláne, ugye, Fleck Zoltán, aki azt mondta, hogy nem akar pesszimista lenni, de hát azért olyan nagyon optimista nem volt, hogy ezek után mit tudok én Önöknek mondani. És arra gondoltam, hogy két dologról szeretnék röviden beszélni.
Egyrészt, ugye, ennek a tanácskozásnak, konferenciának a címében szerepel az, hogy a Fidesz utáni világ víziója. És ugye, vizionálni mindannyian nagyon szeretünk, csak azt is tudjuk, hogy mindig bizonyos nehézségekbe ütközik, amikor azokat a víziókat meg kell valósítani. És ezért én szeretnék röviden azokról az akadályokról beszélni, amelyek egy Fidesz utáni világ vízióival vagy lehetséges vízióival kapcsolatban állnak. És ennek a jegyében vagy ennek a célkitűzésnek a jegyében néhány gyakorlati problémára szeretnék utalni, lehet, hogy olyan gyakorlati problémákra, amelyek Önök közül néhányaknak vagy néhányuknak közhelyként hangoznak majd, de mégis azt gondolom, hogy érdemes ezekről a problémákról és akadályokról szót váltani, s a legvégén majd megengedem magamnak azt, hogy egész röviden a víziókról is szóljak néhány szót.
Ha én jól értem az elmúlt hetek, sőt talán hónapok vitáját, akkor van egyfajta szinte teljes mértékű társadalmi egyetértés abban a tekintetben, hogy a jelenlegi kormányt csak egy nagyon széles körű társadalmi összefogással, politikai összefogással, a demokratikus ellenzéknek egy nagyon tágan értelmezett összefogásával lehet leváltani. E körül sok vita folyt, én azt gondolom, nagyon fontos leszögezni, hogy ha egyáltalán erről a vízióról beszélünk, a Fidesz utáni világ víziójáról, akkor ez csak és nyomatékosan a demokratikus ellenzékre vonatkozhat, nincs, nem tud lenni olyan negyedik köztársaság, amelyben a Jobbik bármiféle szerephez is jut. S azt gondolom, hogy ez egy nagyon fontos kiindulópont, hogy szögezzük le: a Jobbik nem politikai párt, hanem egy rákos daganat. És ezt a rákos daganatot, mint minden ilyen daganatot, akár radikális eszközökkel is el kell távolítani. S azt gondolom, hogy ez az egyik kiindulópont, és nem kis akadály lesz, hogy hogyan lehet ezt a rákos daganatot eltávolítani.
A másik súlyos probléma, azt gondolom, az az, hogy a demokratikus ellenzéknek – és erről is nagyon sok szó esett a vitában – meg kellene fogalmaznia egy narratívát. Meg kellene fogalmaznia egy értelmezési keretet. Egy olyan értelmezési keretet, amely meggyőzi a különböző tudásokkal, kulturális hagyományokkal, magatartásmintákkal, kulturális orientációkkal rendelkező társadalmi rétegeket és csoportokat. Azaz azt szeretném hangsúlyozni, hogy nem egyszerűen különböző politikai csoportosulások szövetségéről van szó, hanem arról van szó, hogy a társadalmi rétegek között kell egy szövetséget létrehozni, és a politikának ezt a szövetséget, a társadalmi rétegek és csoportok közötti szövetséget kell kifejeznie.
És azt gondolom, ez egy nagyon fontos mozzanat, mert itt nem egyszerűen arról van szó, hogy mi – ha szabad ezt a többes szám első személyt használni – egy politikai pártot utasítunk el. Hanem azt gondolom, hogy egy politikai filozófiát utasítunk el, és erről az előttem szólók nagyon részletesen és több összefüggésben is beszéltek. És, ugye, ezt azért nagyon fontos hangsúlyozni, mert ennek a politikai filozófiának van még egy, eddig talán kevésbé hangsúlyozott sajátossága – és azt gondolom, hogy számomra ez jelenti a rendszer-ellenzékiséget, ennek a filozófiának az elutasítása –, amelyik nem arra koncentrál, hogy mondjuk, a nagy ellátórendszereket valahogyan megreformálja, nem a modernizációra koncentrál. Hanem a kormányzat hatalmának a növelésére koncentrál, de úgy, hogy egyre kevesebb felelősséget vállal az intézkedései által okozott társadalmi károkért és problémákért. Azaz van egy nagyon súlyos diszkrepancia a hatalom erősítése és a hatalom által hozott intézkedésekért vállalt felelősség tekintetében. Ez a kettő nem korrelál, nincs, nem áll egymással összhangban. Hanem kvázi úgy működik ez a hatalom, ahogy látjuk: tessenek csak egy picit arra gondolni, mi történt a devizahitelesek megsegítése körül, és hogy „megsegítés”, azt három idézőjelbe tettem.
Tehát, hogy van egy ilyen nagyon súlyos diszkrepancia, amit a hatalom autoriter módon próbál meg föloldani. Ugye, majd beszélünk még a kokikról és a sallerokról, de ugye, gondoljunk arra, amit a miniszterelnök még korábban mondott: erre az „oszt jó napot” mentalitásra. Ez pontosan az a mentalitás, ami semmiféle-fajta demokratikus hagyománnyal nem áll összefüggésben, de nagyon autoriter. És én azt gondolom, hogy pontosan ez az, amit nekünk el kell utasítani, ezt a fajta politikai filozófiát.
Ebből természetesen az is következik, hogy el kell gondolkoznunk azon, hogy ez a narratíva, amit az előbb említettem, ez nem lehet egyetlen pártnak a narratívája, és nem is lehet egy egyszeri vagy egyedi alkalomra szóló narratíva, hanem azt gondolom, hogy néhány sokak által, a demokratikus ellenzék által elfogadott princípiumra, elvre kell épülnie, mint a piacgazdaság, amiről Bokros Lajos beszélt. Én szívesen hangsúlyoznám a tudás alapú gazdaság és társadalom szerepét, szívesen hangsúlyoznám a társadalmi befogadás és szolidaritás fontosságát. Szívesen hangsúlyoznám a kulturális sokféleség és a mindennapi élet szabadságának az elismerését és ennek a fontosságát.
De azt gondolom, önmagunkat csapjuk be akkor, ha azt gondoljuk, hogy ezek az elvek majd mintegy automatikusan a jelenlegi kormánnyal szembefordítják a társadalmat és a társadalomnak a különböző csoportjait. Én azt gondolom, hogy az a nyilvánvaló csalódottság és kiábrándultság, amiről, ugye, a közvélemény-kutatási adatok állandóan tájékoztatnak bennünket, ez jól látható módon nem fordul át az ellenzéknek vagy a demokratikus ellenzéknek a támogatottságába, hanem jobb esetben, ha szabad így fogalmaznom, és ezt is idézőjelben mondom, „jobb esetben” politikai passzivitásba torkollik, rosszabb esetben pedig, hát, a Jobbik aljas indulatokat kiváltó radikalizmusát támogatja. És ezen, legyünk őszinték, egy-egy egyedi alkalomtól eltekintve a civil szervezetek sem tudnak változtatni semmit sem.
És ugye, ez a politikai passzivitás, erről nagyon sokat szoktak vitatkozni, és mindig mondják, hogy a kiábrándultság, a csalódottság, az elkeseredettség, a tehetetlenség, és én azt gondolom, hogy ezek mind nagyon fontos mozzanatok, de érdemes néhány további mozzanaton is, okon is elgondolkozni, hogy mi magyarázza ezt a passzivitást. Én azt gondolom, hogy az első ilyen szempont, amin el kellene gondolkoznunk, az a politikai alternatíváknak a hiánya vagy legalábbis a politikai alternatíváknak a látszólagos hiánya. És ugye, ha egy kicsit belegondolnak, ugye, mi itt nyilvánvalóan kicsit másként gondolkodunk – ha szabad így mondanom – a politikáról és a politikai hovatartozásról, mint a társadalomtörténeti értelemben vett kisemberek.
De, ugye, a társadalomtörténeti értelemben vett kisemberek csak azt látják, hogy vannak pártok, amelyek egyszer csak eltűnnek, megszűnnek. Nem is kell őket nevén nevezni, tudják, hogy az SZDSZ-ről, vagy az egykori MDF-ről beszélek. És nem lettek új politikai mozgalmak. Ugye, létrejött egy párt, amelyik azt mondja, hogy Lehet Más a Politika, de hát látjuk, hogy nem lett más. Hiába mondják, nem lett más, sőt, bizonyos értelemben rosszabb lett. És akkor itt tulajdonképpen egy olyan helyzet áll elő, amikor sok ember, sokan, a társadalom széles rétegei azt gondolják, hogy ha nincsenek alternatívák, akkor nincs mi között választanom. Akkor a legegyszerűbb visszahúzódni, magára hagyni a politikát, nem kell a politikával tovább foglalkozni. Ugye, én azt gondolom, hogy ez a fajta passzivitás, ez ma a magyar demokráciának, ugye, a magyar politikai kultúrának az egyik legnagyobb problémája és a legsúlyosabb kérdése.
Na most a vicc – és ez természetesen nem vicc, csak szófordulatként mondom –, a vicc az, hogy ebben a helyzetben például az MSZP-nek óriási lehetőségei lettek volna. Legalábbis elvileg. Ugye, egy pártnak egy választási vereség után, egy súlyos választási vereség után mindig megvan a lehetősége arra, hogy kísérletet tegyen önmaga újbóli felépítésére. Hogy kísérletet tegyen a morális megtisztulásra. Ez a párt kitekinthetett volna a világba, és megnézhette volna, hogy mit csinálnak más szociáldemokrata vagy baloldali pártok. Megpróbálhatott volna létrehozni jobb, hatékonyabb szervezeti struktúrákat. Kereshetett volna kapcsolatot a társadalom különböző rétegei felé. Szóval, és természetesen mindenekelőtt, kíméletlenül szembe kellett volna néznie saját két évtizedes politikai tevékenységével.
És ugye, legyünk őszinték: ebből semmi sem történt meg. És ugye, azt kell mondanom, vagy azt kell gondolnom, hogy az MSZP jelenlegi állapotában a legjobb úton halad önmaga felszámolása felé. És ugye, ha azt mondják, hogy ez túlzás, akkor csak azt tudom javasolni, hogy olvassák el Vitányi Ivánnak a keserű, de nagyon pontos elemzését az elmúlt 20 év szocialista politikájáról. És azt gondolom, hogy ezt nemcsak én látom így, hanem sokan látják úgy, ez az egyik magyarázata annak, hogy az MSZP-nek alig van politika támogatottsága, vagy nem nagyobb a közvélemény-kutatás adatai szerint, mint a Jobbiknak.
Na most, ha azt mondom, hogy amíg az MSZP elsősorban tehetetlenkedett és ügyetlenkedett, addig a Fidesz – és most a KDNP-t nyugodtan elhagyhatjuk, mert, ugye, ilyen politikai alakulat tulajdonképpen nincsen, tehát addig a Fidesz – nagyon elszántan és következetesen dolgozott saját politikai stratégiájának a megvalósításán, és ez, ugye, a centrális politikai erőtérnek a megteremtése. És hogyha ezt végiggondoljuk, hogy ez mit jelent vagy milyen következményekkel jár, akkor azt kell mondani, hogy a Fidesz pontosan azon dolgozik, amit én az előzőekben a magyar demokrácia súlyos hiányosságának neveztem, a politikai alternatívákat igyekszik minden erővel kinyírni – már bocsánat ezért a kifejezésért, de ezt akarja ellehetetleníteni.
Ugye, jól látjuk, hogy ma például a liberalizmus a magyar társadalom nem elhanyagolható része számára nem egy lehetséges politikai ideológia, hanem valamiféle betegségnek, elkorcsosulásnak, devianciának a szinonimája. De ugyanakkor azt is észre lehet venni, hogy hasonló módon sikeresen stigmatizálta ez a stratégia a baloldali vagy a balliberális politikát. Ugye, az előbb már szó volt itt a történelem újraírásáról, átírásáról, és pontosan ez az eszköz, amelynek a segítségével a Fidesz megpróbálja összekapcsolni a baloldali gondolkodást, a szociáldemokrata gondolkodást, mondjuk, például a Kelet-Európában létezett szocializmussal, a kommunizmussal. És nagyon érdekes megfigyelni ezt a kísérletet, ez Európában tényleg egyedülálló, hogy a baloldalt, a balliberális oldalt kizárják a nemzetből, hogy megpróbálják valamiféleképpen stigmatizálni, kitaszítani, és azt mondják, hogy ők nem tartoznak hozzánk. Ez valami más: az idegenek, az idegenszerűségnek a megnyilvánulása. És ugye, azért ha egy nagyon keveset belenézünk a világba, akkor pontosan azt látjuk, hogy nincs európai ország, ahol a jobboldal például megkérdőjelezné a baloldalnak a morális integritását, vagy megkérdőjelezné azokat az eredményeket, amelyeket a társadalmi progresszió, gazdasági progresszió területén elért.
Azt kell, hogy mondjam – és ezt nem örömmel mondom, hanem tényként le kell szögezni –, hogy a Fidesz nagyon sikeresen kötötte össze a kommunistázást a kapitalizmusellenességgel, a Nyugat-ellenességgel, a kulturálisliberalizmus-ellenességgel, és az egészet leöntötte egy nemzeti keresztény szósszal, a történelem újraírásával, kulturális nacionalizmussal. És, amit nagyon fontosnak tartok, és erről majd még akarok három szót mondani, az új jobboldali kultúrának az eszméjével.
És akkor hadd mondjam, hogy mindehhez, persze, egy nagyon egyszerű politikai rendszer társul – ezt Bokros Lajos nagyon szépen leírta, én csak sokkal egyszerűbb szavakkal tudom leírni –, ugye, szemmel láthatólag ezt a mai politikai rendszert elsősorban a „kokik” és a „sallerok” tartják össze, ugye. És ezek az ilyen különböző kijelentések, hogy „a magyarokkal nem jó tengelyt akasztani” – most idézek. „Véget vetünk a bankárkorszaknak” – halljuk. És egyébként is háborúban állunk mindenkivel, a Nyugattal, az EU-val, a bankokkal, sőt, magával a kapitalizmussal és a hanyatló Nyugattal is. Kínával nem, de az nem is tartozik a Nyugathoz.
Ugyanakkor folyamatosan megy az új világrendnek a vizionálása, ugye, hogy itt minden meg fog változni, hogy különleges törvények születnek a bankadótól a chipsadóig, amit ma már állítólag mindenki utánoz Európában. És én nem akarok viccelődni ezen, csak szeretném itt érzékeltetni a Fidesz ideológiájának a főbb pilléreit: a politikai ellenfelek megbélyegzését, sőt, kriminalizálását, a minden oldalról érkező fenyegetettség, veszély agyrémét és a saját politika kizárólagosságának, különlegességének a mítoszát. És ugye, ha az ember véletlenszerűen olvasgat, mint ahogy én tettem valamelyik nap, és kezembe akadt Karl Poppernek, a világhírű német filozófusnak egy nagyon érdekes megjegyzése – és engedjék meg, hogy ezt idézzem –, aki azt írta A nyitott társadalom és ellenségei című könyvében, idézem: „Az ideális állam megvalósításának utópisztikus kísérlete kevesek szigorúan központosított hatalmát követeli meg, és ezért nagy valószínűséggel diktatúrához vezet”. Ennyi volt az idézet. És azt gondolom, hogy ez nagyon pontosan leírja azt, ami ma Magyarországon történik.
Azt kell, hogy mondjam, hogy van ennek a politikának még egy további, megítélésem szerint talán az egyik legsúlyosabb következménye. Ugye, és erre is utaltak az előttem szólók már, de mégis hadd mondjam én is, hogy ez a Fidesz által meghonosított beszédmód, ez a retorika, a mögötte rejlő világszemlélet, az ellenségkeresés, a bűnbakképzés, ez teljes mértékben szétzilálja az egyébként is rossz állapotban lévő magyar politikai kultúrát. Indulatokat kelt – ezt jól meg tudjuk figyelni –, ennek következtében pedig elharapódzik egyfajta nyelvi durvaság és közönségesség. És ez azért elszomorító, mert a higgadt beszédnek, a nyugodt, megfontolt hangnak, a racionális érvelésnek, az észérveknek egyszerűen nem marad esélyük, nem marad terepük. Erőszakos nyelv ez és erőszakos politika.
És itt megint nagyon érdemes fölhívni a figyelmet arra, amit a miniszterelnök, a jelenlegi miniszterelnök korábban mondott. Ő egy elhíresült kötcsei beszédében a szép, nemes és választékos életről értekezett. Azt mondta ott – figyeljenek, idézem! – Azt mondta ott: nem lehet szép, nemes és választékos életet élni, ha valaki – most jön a szó szerinti idézet – „az állandó támadás vagy éppen a szorongás állapotában leledzik”. És azt kell gondolnom, hogy a Fidesz pontosan ezért nem képes arra, hogy szép, nemes és választékos politikát folytasson, mert mint mindenki, aki egyeduralomra tör, a centrális politikai erőtérről, egypártrendszerről álmodozik, az az állandó támadás és szorongás állapotában leledzik.
De van ezen túl egy további lépés is, egy további probléma, amit hangsúlyozni szeretnék. Nevezetesen az, hogy a Fidesz által képviselt erőszakosság és erőszak, a folyamatos mellébeszélés, az állandó csúsztatás, a saját érdekeknek ez a kíméletlen érvényesítése, a kooperáció hiánya beszivárog a társadalom mindennapi életébe, a társadalmi viszonylatoknak a rendszerébe, és tönkre teszi, teljes mértékben tönkre teszi a társadalom szövetét, megmérgezi az emberek közötti kapcsolatok összetett és finoman működő rendszerét. És így aztán, persze, lehet, hogy majd felépül valamikor a nemzeti együttműködés rendszere, de az biztos, hogy ezzel egyidejűleg összeomlik a modern, demokratikus társadalmak összeműködésre, szolidaritásra, befogadásra és társadalmi kohézióra épülő rendszere.
Annak ellenére, hogy – az én megítélésem szerint legalábbis így van, világosan kell látni – ez a fajta magatartás, ez a fajta erőszakos politika bizonyos társadalmi támogatottsággal rendelkezik. Ezt kimutatják a különböző közvélemény-kutatási adatok is. És itt nem csak arra gondolok, amiről megint nagyon gyakran lehet olvasni, hogy a Fidesz igazándiból a nemzeti érzelmű felső-középosztályt jutalmazza folyamatosan, hanem egy másik mozzanatra is szeretnék utalni, nevezetesen azoknak a középosztálybeli rétegeknek és csoportoknak a helyzetére, amelyeknek a társadalmi státusa az elmúlt évtizedekben, a társadalmi változások nyomán megkérdőjeleződött vagy megrendült.
Ugye, vannak csoportok, vannak társadalmi rétegek ebben az országban – és egyébként máshol is Európában vagy a világon –, akik úgy érzik, hogy mindaz, amit eddig tudtak, mindaz a kulturális hagyomány, mindaz a tudás, amivel eddig a saját társadalmi státusukat fölépítették és biztonságban tartották, megkérdőjeleződött, megrendült, és ezt a bizonytalanságot a társadalmi változásokkal kötötték össze. És ezért azt is mondhatnám, hogy szinte természetszerűleg olyan pártokat, olyan pártot, olyan politikai mozgalmat támogatnak, amelyek a megőrzésnek a kultúráját és a megőrzésnek a politikáját hangsúlyozzák. Amelyek azt mondják, hogy a változásokra nincsen szükség, hogy valami állandóságot és biztonságot kell kialakítani az életben.
És ezt azért említem, mert még ez akár szociálpszichológiailag meg is érthető. Politikailag azonban megint azt kell, hogy mondjam, hogy az a fajta Fidesz-politika, amely ezt az érzést, ezt az attitűdöt erősíti az országban, vagy a társadalom bizonyos rétegeiben, pont azt használja ki, és pont arra épít, ami ennek a társadalomnak az egyik legnagyobb problémája, nevezetesen a társadalmi dinamizmusnak a hiányát termeli újra, és azt tekinti egyfajta példának. Azt, hogy az emberek nem vállalnak felelősséget, nem vállalják annak a rizikóját, hogy saját társadalmi környezetükből kilépve megpróbáljanak más helyzetekhez alkalmazkodni, más helyzetekben boldogulni.
Éppen ezért én azt gondolom, hogy a demokratikus ellenzék – ha van ilyen, vagy lesz ilyen – egyik legalapvetőbb feladata ennek a passzivitásnak a feloldása, és én azt gondolom, hogy a passzivitás feloldásának pedig az az első vagy talán legfontosabb előfeltétele, hogy visszaállítjuk a politika morális autoritását. És itt nem egyszerűen a korrupció elleni harcról beszélek, nem egyszerűen a pártfinanszírozás problémájáról beszélek. Arról is. Hanem arról, hogy egyszer és mindenkorra – és ezt tényleg nagyon komolyan mondom, bármilyen közhelyszerűen hangzik –, egyszer és mindenkorra véget kell vetni a mellébeszélésnek, a felelőtlen ígérgetésnek, a hazudozásnak a retorikai ügyeskedésnek, a gátlástalan félrevezetésnek és általában a bezárkózás politikájának.
Azt kellene megértetni a társadalommal, hogy az az alternatíva, amit a demokratikus ellenzék kínál, az egy tényleges alternatíva, hogy ezen keresztül van tényleges esély egy jobb életre, egy demokratikusabb, emberibb társadalomra, és ezért mindenkinek érdemes tenni valamit. Annyit és azt, amit tud és amilyen mértékben részt tud ebben venni. És ezért gondolom azt, hogy a Fidesz utáni világnak vagy a negyedik köztársaságnak a legfontosabb alapelve az, hogy a részvétel és a befogadás demokráciáját teremtse meg. Hogy a részvétel és a befogadás demokráciájának teremtse meg a politikai kereteit.
Én azt is gondolom, hogy ha ebből indulunk ki, akkor valószínűleg nem lesznek különösebb viták a tekintetben, hogy melyek azok a közösen birtokolt értékek, amelyre egy új, Fidesz utáni társadalmat föl lehet építeni. Ezekről az előzőekben szóltam már, nem akarom most ezeket még egyszer megismételni. De azt mindenféleképpen szeretném mondani, hogy ha tényleg egy vízióban gondolkodunk, ha tényleg azon gondolkozunk, hogy milyen legyen a világ majd egyszer – ugye, itt Fleck Zoli megint nagyon pesszimista volt, és azt mondta, hogy a gyerekeink sem. Én azért abban bízom, hogy a gyerekeink mindenféleképpen, meg talán mi is, bár, ugye, én még öregebb vagyok, mint ő, de attól függetlenül én talán picit optimistább vagyok.
Szóval, azt gondolom, hogy öt olyan alapelvet kellene folyamatosan kommunikálni, amely egy ilyen új világ felé vezethet minket, vagy egy új világnak az alapját jelentheti. Mindenekelőtt azt gondolom, hogy elő kell segíteni a tudás alapú gazdaság és társadalom megszilárdulását és a társadalmi felelősséggel bíró beruházásoknak a terjedését. Másodsorban azt gondolom, hogy feltétlenül meg kell teremteni egy flexibilis – és ezt én nagyon fontosnak tartom –, egy flexibilis, de ugyanakkor mindenkit befogadni képes munkaerőpiacot és foglalkoztatáspolitikát. Egy harmadik nagyon fontos mozzanatnak tartom azt, hogy konkrét helyi programok segítségével kell megakadályozni a társadalom további szétesését, a szegénységnek a növekedését, és meg kell indítani – ugyancsak helyi programokon keresztül – a leszakadt, mélyszegénysége süllyedt rétegek befogadásának a társadalmi programját. És itt a befogadást szeretném aláhúzni. Azt gondolom, hogy erőfeszítéseket kell tenni a tekintetben, hogy mindenki számára biztosítani lehessen a társadalmi biztonságnak az érzését. És végül – erről is nagyon sok szó esik, nagyon különböző összefüggésekben – meg kell teremteni, vagy legalábbis meg kell vitatni a társadalmi igazságosságnak a fogalmát, a társadalmi igazságosságnak az alternatíváit.
Ha nagyon röviden akarok fogalmazni, akkor azt kell mondanom, hogy egy ilyen jövőbeli világ a számomra egy radikális, előretekintő, innovatív agendára, programra épül, amely szigorúan elutasítja a piacnak, a versenynek, a kapitalizmusnak vagy akár a globalizációnak a nemzeti retorikával színezett populista elutasítását. Azt szeretném hangsúlyozni, hogy a mi üzenetünk az kell, hogy legyen, hogy a szociális igazságosság elválaszthatatlan a társadalmi innovációtól. És ezt az üzenetet úgy kell megfogalmazni, hogy mindenki megértse és a saját helyzetére le tudja fordítani.
Éppen ezért azt gondolom – és ez a vége, ez a zárszó, amit szeretnék még mondani –, hogy a demokratikus ellenzéknek talán az egyik legfontosabb feladata, hogy fölhívjuk a társadalom figyelmét, hogy figyeljetek arra, amit mondunk. Azért figyeljetek arra, amit mondunk, mert ha egyszer kormányra kerülünk, akkor pontosan azt fogjuk tenni, amit mondtunk.
Köszönjük szépen a figyelmüket!