Nézzük először a történelmet! Magyarországnak, a magyar múltnak talán az a legnagyobb baja, hogy a demokráciát soha nem vívtuk ki magunknak, a magunk erejéből, a magunk akaratából. Ha egyáltalában demokrácia volt, mindig kívülről, felülről kaptuk, kicsit ítéletként, kicsit lehetőségként, néha mind a kettőként. Voltaképpen kétszer történt így: 1945-ben és 1990-ben. 1945-ben Jaltában, 1990-ben Máltában. Az első 2 évig tartott, aztán belülről megsemmisült, a másodikat 21 évig, és most fog eldőlni, hogy marad-e, vagy nem. Annyi azonban bizonyos, hogy habár 21 évig demokráciában éltünk, nem tudtuk annyira kiteljesíteni, amennyire lehetett és amennyire szerettük volna.

 

Megtörtént az is, hogy akartuk a demokráciát, és tettünk is érte. Így volt 1848-ban, 1918-ban, 1956-ban. Nem sikerült. Nem jártunk vele jól, de megint nem a magunk akaratából, hanem azért, mert ugyanazok, akik máskor megadták, azok most nem védtek meg. A magyar antidemokraták nemzetközi segítséggel leverték, akasztófákat állítottak, és terror következett. Az 1849 és 1989 közötti 140 évben két és fél évig volt demokrácia. Ennek következtében a magyar társadalom – szükségből vagy nem szükségből – hozzászokott ehhez. Annál is inkább, mert a demokrácia leverése után mindhárom esetben a következő menetrend valósult meg. Először volt a terror, majd az uralkodó (császár, kormányzó, első titkár) egy idő múlva elhatározta, hogy ő most kegyes és jóságos lesz az ő népével. Megpályázta „a nép atyja” címet, adott kis engedményeket, és a társadalom ehhez is hozzáedződött.

 

Szeretném mondani, hogy ez nem genetikai kérdés, hanem szociálpszichológiai. Ez volt a gyakorlat, így kellett élnünk 140 évig. A szülők azt mondták gyerekeiknek: „édes fiam, helyezkedjél ebbe bele, ha élni akarsz”. Kialakultak az alkalmazkodás reflexei, és komplexusai. És miután nem mindig akarunk szenvedni – mi emberek ilyenek vagyunk –, a legtöbben azt mondták, „nem lehet mást csinálni, egye fene, próbájuk benne megtalálni a kiskapukat.”

 

1990 után csodálatos dolog történt: Magyarországon elindult a demokrácia. Most sem mi harcoltuk ki, de nem is álltunk neki ellen, Nagyszerű lehetőség, először a történelemben, most már 21 éven át. De valahol mégis –nagy történészünket idézve: „utat vesztettünk”, vagy „tévesztettünk” (Szekfű Gyula mind a két szót használta) –, mert nem tudtuk igazán valóra váltani azokat a lehetőségeket, amelyek a demokráciában benne vannak. Nem tudtuk, mert a politikai vezetők, a politikai társadalom, a kormánypártok és általában a pártok nem vállalták fel teljes mellszélességgel azokat a reformokat, amelyeket végig kellett volna vinni – itt is ül közöttünk a reformok több jeles apostola, ők el tudják mondani –, ezért nem teljesedett ki az, amit vártunk.

 

A társadalom nem tudta ezt feldolgozni. Felébredt benne a reflex, a régi vágy, a régi megszokottság, hogy akkor „Rákóczi, akárki jöjjön valahára”. Jöjjön a nagy vezér, aki nemcsak mindent megígér, hanem mindent meg is ad,. Nekünk most sem kell mást csinálni, csak várni, és minden meglesz. Így következhetett be az, hogy – miután a demokráciát még nem sohasem tudtuk a saját akaratunkból megvalósítani – most a nép akaratából, legalább is hozzájárulásával indultunk el az autokrácia felé. A nép által választott kormány hozzákezdett a demokrácia és a köztársaság felszámolásához. Lassan és álságosan, de makacsul építi a centrális erőtérnek nevezett új diktatúrát, Közeleg a nap, amelyben majd egyszerre arra ébredünk, hogy immáron írmagja sincs a demokráciának.

 

Különböző hasonlatokat jellemzik ezt az új autokráciát. Van, aki Putyinéhoz hasonlítja, például Kornai János. Van, aki hungaro-putyinizmusnak nevezi. Mások Mussolinihez hasonlítják, mint a Narancs legújabb számában Schein Gábor. Van, aki Kádárhoz. Ismét mások Horthyhoz. Én azt mondom, hogy mindegyikhez. Az autokráciának ugyanis csak a formája változik, ezek tehát jól összefüggnek egymással. Évezredes gyakorlata van annak, hogy hogyan kell autokrata hatalmat csinálni, és a népi fejedelmet eljátszani. De nevezhetjük felvilágosulatlan abszolutizmusnak is, én például ezt szeretem használni. Mert ez a fajta hatalom kétségtelenül abszolutizmus, és kétségtelenül felvilágosulatlan.

 

Lassan másfél év telt el a választás óta. A figyelő szem előtt ez alatt bebizonyosodott, hogy az új autokrácia nem annyira átgondolt, és nem is annyira tehetséges, mint ahogy – sajnos – sokan remélték, és ahogy sokan féltek tőle. Voltaképpen hibát hibára halmoz. Sokan olvastuk annak idején, Ungváry Rudolf nagyhatású írását, amelyben azt mondta, hogy a szükséges reformokat nem tudják megvalósítani a bal- és a balliberális oldalon, ezért mindig a jobboldalnak kell végrehajtania, mint ahogy Adenauer tette Németországban. Csakhogy Adenauernél ezt a hitleri hatalom önkritikus feldolgozás előzte meg. És most eltelt már másfél év, és látjuk, hogy Orbán Viktor nem kezd hozzá az igazi reformokhoz, amit nekünk Ungváry Rudolf megígért.

 

Itt állunk tehát, de nem mondjuk, hogy másként nem tehetünk, Azért vagyunk itt, mert másképpen akarjuk. Autokráciánk már van, de igazi társadalmi reformunk nincs, pedig csak az által valósulhat meg a modern Magyarország. Új helyzet állt elő. Először következett be, hogy a nép hozzájárulásával jön létre és akar megerősödni egy antidemokratikus, autoriter hatalom, de éppen ez ad történelmünkben először arra lehetőséget, hogy összefogjunk, és magunk teremtsük meg, a magunk akaratából a demokráciát. És akkor pozitív értelemben kezdődhet történelmünknek egy igazán új lapja. Mert az, hogy nem volt demokrácia, az a magyar történelem zsákutcás mivoltából következett. A megfogalmazás Bibó leleménye, de más szavakkal évszázadok óta ugyanezt mondták a magyarság legjobbja. Berzsenyi, Széchenyi, Petőfi, Ady. Azt hírdették, hogy nekünk ki kell törnünk a magyar ugarból, és utol kell érni Európát – nem azért, hogy elveszítsük, hanem azért, hogy abban teljesítsük ki magyarságunkat.

 

Most úgy látszik, hogy ha lassan is, de megindult az eszmélkedés a Fidesz felvilágosulatlan abszolutizmusával szemben. Vagy legalábbis a csalódás. Nekünk most éppen azt kell megbeszélnünk, hogy a csalódást hogyan fejlődhet felvilágosodássá. Mert egyelőre még lassú az ébredés folyamata, még nem jár vele, hogy a maguk teljességében gondoljuk hozzá a feladatokat, és még kevésbé, hogy megtanuljuk az egymással való együttműködést. Mert ha külön-külön mindenki játszik a maga csalódottságával, azzal csak oda fogunk jutni, mint különben jutnánk: sehová.

 

Ha tehát azt akarjuk, hogy az Orbán után következő korszak valóban be tudja teljesíteni évszázados álmainkat, ahhoz mindannyiunknak nagyon sokat kell tennie. S az a feladatunk, hogy ezt végiggondoljuk, erről szól a mai beszélgetésünk. Én – mondom – nem akarom eldönteni, csak azt mondom, hogy ha mi demokráciát akarunk, akkor természetesen kérdés, hogy milyet. A demokráciáról szóló hatalmas irodalom azt sem tartja tökéletesnek, amit a mai nyugati demokráciák elértek. Ugyan magasabb rendű minden korábbi demokráciánál (az athéni például minden értéke mellett csak egy városra terjedt és az uralkodó rétegre korlátozódott, nemcsak a rabszolgák, a közemberek is kimaradtak belőle). Az egész társadalomra kiterjedő jogállami demokrácia a legújabb kor vívmánya. De még nem végpontja a demokrácia fejlődésének.

 

Mi erre azt mondjuk, hogy „deine sorgen möcht Ich haben”. Nagyon szeretnénk, ha nekünk az lenne a bajunk a demokráciával, mint a nyugati nekik, azaz, hogy mi módon fejlesszük tovább, nem az, hogy hogyan védekezzünk a megsemmisítésével szemben. Ehhez először azt kell elérnünk, amit a nyugati demokráciák elértek. Azaz: plurális hatalom, jogállamiság. A pluralitás több egymással versengő, de a nagy kérdésekben együttműködő középpártot jelenet. Sokban különböznek egymástól, de mindegyik akarja a hagyományok megtartását, az egész társadalom felemelését is, valamint az egyéni és gazdasági szabadságot. A kérdés közöttük az, hogy mikor melyikre teszik a hangsúlyt. De ez nem azt jelenti, hogy az alapkérdésekben nem értenek egyet. Hol az egyik párt lép koalícióra a másikkal, hol a másik a harmadikkal – és valamennyien szemben állnak az autoriter szélsőségekkel. Ezt az állapotot nekünk is el kellene érnünk.

 

Ezért meg kell tanulnunk nemcsak küzdeni egymással, hanem együtt is működni. Akkor is, hogyha nem száz százalékosan értünk egyet, hanem csak 80 vagy 50 vagy 45 százalékban. Meg kell tanulnunk, hogy a gazdasági fejlődés nélkül nem élhetünk, ahhoz reformokra van szükség, a reformokat végre kell hajtani. Abban a rendben, ahogy Bokros Lajos meghatározta a reformok „kritikus tömegét”. Ezt már évek, vagy évtizedek óta nem sikerült megvalósítani, még azoknak a kormányoknak sem, amelyek pedig akarták.

 

Ez pedig azt jelenti, hogy a demokrácia nem terjed ki teljesen az egész társadalomra. Fellapoztam a legújabb Narancsot, és elolvastam Schein Gábor cikkét, és pontosan azt mondta, amit én akarok. Azért nem jött létre a demokrácia, mert a közösségi létformák mentális alapjai hiányoznak. Nem alakultak ki azok a reflexek, szokások, magatartásformák, amire szükségünk van. Mivel a Fidesz a jogi tartalmát is kiüresítette a demokráciának, nem alakulhattak ki azok a rendszerváltás a közösségei, nem elég erősek az identitáscsoportok, amelyek össze tudnak egymással fogni.

 

Mi ennek a következménye? Az orbanokráciában valóban megindult a csalódás, de a demokratikus összefogás hiányzik. Ha tehát arról beszélünk, hogy milyen lesz az élet Orbán után, akkor három lehetséges megoldás van. Az egyik megoldás, hogy továbbra is úgy lesz, mint eddig: nem értjük meg egymást. A szociáldemokraták nem értik meg a liberálisokat és a konzervatívokat, a konzervatívok a liberálisokat és a többi. Sőt a szocialisták sem értik meg a szocialistákat, a liberálisok sem a liberálisokat, sőt, nem minden konzervatív érti meg a másik konzervatívot, mert az egyik ezt akarja konzerválni, a másik azt akarja konzerválni. Ezért sokan az egészből csak azt látják, hogy baj van.

 

Meg kell találnunk a közös nevezőt! Azt, ami egybeköt bennünket! Nem azért, hogy mindent alávessünk, ne keressük a saját egyéniségünket, hanem hogy a közös utat megtaláljuk. Ha nem találjuk meg, akkor fennáll annak a veszélye, hogy lehet, hogy megszűnik a jelenlegi hatalom, de utána a totális bizonytalanság következik.

 

A másik lehetőség, hogy ezt a válságot éppen egy más autoriter csoport használja ki. Mert lehetnek olyanok, akik látják, hogy ez most már nem jól megy, majd én ravaszabb és ügyesebb leszek, jobban szervezem meg a hatalmat, én meg fogom jobban szerezni a hatalmat, még egy kis ilyen vagy olyan reformot is csinálok, és aztán majd azzal a hatalommal erősebben tudok élni. Voltak már ilyenek a történelemben. Ennek a veszélye nagyon is fönnáll, hogyha nem találjuk meg egymást.

 

A harmadik, hogy valóban elinduljon Magyarországon egy új reformkor. Mert nézzük végig a történelmet! Az első reformkor indult 1840-ben, Petőfitől mindvégig. Második reformkornak Horváth Zoltán nevezte az 1900-as éveket, Adytól Bartókon át a Galilei Körig, ez vezetett a magyar társadalom iparosodásához, gazdaságosodásához, a megerősödéséhez, Budapest felépítéséhez, a költészet, irodalom, zene felvirágzásához. És az első demokráciához – amit pillanatok alatt szétvertek.

 

Én azt mondom, hogy a hatvanas-hetvenes években volt a harmadik reformkor, mikor a magyar társadalom és a szellemi élet legjobbjai fölkészültek már a rendszerváltásra, még ha nem is mondták rögtön ki.

 

A negyediknek most kellene következnie. Az élet ritmusa szerint most kellene jönnie annak, hogy megtaláljuk egymás kezét, valóban egy szellemi megújulás következzen, és hogy a társadalom a maga akaratából és erejéből kijusson a zsákutcában és megvalósítsa a modern, demokratikus Magyarországot.

Ez a három lehetőség van tehát. Ez a kérdés, válasszatok: melyik tetszik jobban.